„Nem voltak illúzióink, de ez még a trianoni megszégyenítésen is túltett. Nemcsak visszaállította a megcsonkított határokat, de újabb három falut elvett, Csehszlovákiának ítélt, »védhető hídfőnek« Pozsony számára. Kaptunk egy új szomszédot is, a Kárpátalját einstandoló Szovjetunió képében. Hogy szem előtt legyünk… A trianoni diktátummal ellentétben az elszakított magyarság már kisebbségvédelmi rendelkezéseket sem kapott. Churchillék kiszolgáltattak bennünket Sztálin kénye-kedvének. (Igaz, elrendelték a megszálló szovjet csapatok kivonását, de törődtek is azok az ilyesmivel – 1991-ig maradtak. Itteni kitartottjaikkal együtt.)
Érdekelt is bárkit a mi sorsunk… A magyar békeküldöttség egyetlen érvét sem vették figyelembe Párizsban, szerepünk csak megalázott aláíróként volt fontos. Azt hangsúlyozták, a fő szempont az európai jogrend biztosítása: a stabilitás és a biztonság garantálása a térségben.
Stabilitás és biztonság? Mi maradt mára a győztesek által összetákolt Kelet-Közép-Európából? A hatfelé szakadt »Jugoszlávia«? A viccnek is gyenge »Csehszlovákia«? A lőporos hordó Kárpátalja? (Bezzeg Románia! Ők – akárcsak az első világháborúban – köpönyeget fordítva ismét a győztesek oldalán fejezték be a háborút, jóllehet a mienknél háromszor nagyobb haderővel szálltak be a háborúba a német oldalon… A hála persze ezúttal sem maradt el: megtarthatták – »visszakaphatták« – a még Trianonban megítélt koncot, a huszonhat történelmi magyar vármegyét.) Békeszerződés volt? Dehogy! Szemellenzős diktátum. Máig ketyegő pokolgép.”
Nyitókép: ROGER-VIOLLET / AFP