Elfújta a szél? Az amerikai Dél krónikája

„Bizonyára akad az olvasók között, aki még emlékszik a »Hazárd megye lordjai« (The Dukes of Hazzard) című televíziós sorozatra. Az amerikai vagányok »csibész, de jó gyerek« mottója alatt futó sorozatának főszereplői a törvény peremén egyensúlyozva, vagy inkább a törvényen túli területre merészkedve froclizzák a bénázó rendőröket. A hideg sörök, nagy bunyók, jó és gyors nők, és még gyorsabb autók világában azután ők lesznek a pozitív hősök a korrupt rendőrfőnökkel szemben. Autójuk, egy 1969-es Dodge Charger tetején ott virít a konföderációs zászló, s az autó elnevezése sem hagy kétséget: General Lee, Robert E. Lee polgárháborús déli tábornokról.

Ma már nem lehetne egy ilyen sorozatot nemhogy forgalmazni, de még leforgatni sem. Amerikai barátom szerint pedig egy olyan könyvet, mint Szilvay Gergely hatalmas összefoglalója, nem lehetne megírni az Egyesült Államokban.

Tulajdonképpen mi ez a könyv? Nosztalgia egy letűnt világ után – amelyet »elfújt a szél« – vagy pedig a déli »lázadók« vérfagyasztó csatakiáltásának, a Rebel Yell-nek távoli visszhangja? Esetleg csak egy kései, higgadt, igazságtétel? Nos, tulajdonképpen egyik sem és mindegyik egyszerre. Mielőtt valaki rabszolgatartó allűrökkel vádolná a szerzőt, nyilvánvalóan nem erről van szó. Sajnos olyan időket élünk, amikor muszáj elhatárolódni, bármennyire is faramuci legyen ez szó. De hiába, ilyen a kommunista provokáció diadala, ahogyan Józef Mackiewicz híres könyvében leírta. Egyszóval Szilvay könyvében nincs rasszizmus, s empátiával emlékezik meg a tőkés rabszolgatartás legszörnyűbb vonásairól, egyes családok különválasztva eladásától kezdve a korbácsolásig. Nem mintha feltétlenül ez lett volna a jellemző, hiszen ahogyan Szilvay könyvéből kiderül, az ültetvényesek legfőbb tőkeformája a munkaerőben feküdt, vagyis rabszolgáikban, s ezért nem állt érdekükben a halálra dolgoztatás vagy a sanyargatás. Már csak azért sem, mert utánpótlás a 19. században már nem igen akadt, hiszen a transzatlanti rabszolgakereskedelemnek már a század elején régen vége volt. Nem úgy a muzulmán világban folytatott rabszolgakereskedelemnek, amelyet Afrikában csak 20. században számoltak fel ideiglenesen az európai gyarmatosítók, s amely a Közel-Keleten, az Arab-félszigeten lényegében a mai napig virágzik. (Igaz, más név alatt.)

A könyv összességében – ismét Mackieviczhez fordulva – fő mondanivalója, hogy »minden másképp történt«, mint ahogyan a győztes Észak késői, cancel-culture-ban tobzódó, woke utódai ma két polgárháborús hős szobrának ledöntése közben elmondják. És ebben nagyon nehéz lenne nem egyetérteni. A Régi Délnek azonban a polgárháborúval vége szakadt, igaz, számomra, egy történész számára, ezek voltak Szilvay könyvének legérdekesebb fejezetei. Az Új Dél története jóval részletesebben van megírva, ami érthető, hiszen ez az, ami mostani szempontból nagyobb befolyással bír. Különösen izgalmas az évtizedekig fennmaradt demokrata párti egypártrendszer Délen, ami nagyon erős társadalmi kohézióról tanúskodik, hiszen lényegében az északi nyomással szemben jött létre ez a politikai struktúra. Ugyanakkor mégiscsak ott van az a tény, amit Vlagyimir Bukovszkij így fogalmazott meg: »az amerikai tömegmédia[ban] [...] minden hamis, álságos, üres és megfoghatatlan benne, mint a pusztai délibáb, és semmi sem valódi, igazi és szilárd nem marad belőle, ha csak egy pillanatra becsukjuk a szemünket.« És bizony az Új Délt is utolérte ez a »gyökértelenítés«. Hiszen minden nevezzük George Wallace alabamai kormányzó pálfordulását? 1963-ban Wallace rendőrei mellett még saját testével állta útját Nicholas Katzenbach szövetség főügyésznek és a Nemzeti Gárda katonáinak az Alabamai Egyetem kapujában, hogy nehogy bevigyék az eladdig szegregált feketéket. Wallace ekkoriban kijelentette: Szegregáció ma, szegregáció holnap és szegregáció örökre! Majd a következő évtizedben megtért, és nyilvánosan bocsánatot kért az amerikai feketéktől, az »afroamerikai közösségtől«, ahogyan ma azt politikailag korrektül mondani kell.”

Fotó: Batthyány Lajos Alapítvány