A Transindex-sztori margójára

„A rendszerváltás utáni közéleti vitákban ismételten felvetődött a nemzeti liberalizmus mibenlétének, értelmezhetőségének, eszmei koherenciájának kérdése. Akkoriban fogalmazta meg Schlett István jeles politológus, hogy lehet ugyan a nemzeti liberalizmus fából vaskarika, de fából és vasból a gyakorlatban remekül hasznosítható kereket lehet készíteni.

E bonmot rávilágít a politika világának egy nagyon fontos sajátosságára, amit az absztrakcióra hajlamos, népboldogító, az utópiákat ismételten disztópiákba fordító baloldaliak rendre elfelejtenek: a gyakorlati politika sokkal hatékonyabb, sikeresebb, ha nem ideo­lógiák mentén, hanem cél/eszköz viszonylatban fogalmazódik meg.

Nemzeti utilitarizmusnak nevezhetjük azt a megközelítésmódot, ami nem azt keresi, hogy közösség érdekét milyen eszmerendszer mentén szolgálja, hanem azt vizsgálja, hogy az adott történelmi helyzetben miként optimizálhatók a nemzeti kollektívum létesélyei. A jelenlegi kormány politikájának mögöttesét minden jel szerint ez képezi, de ugyanez a dogmamentes nemzetépítő szándék volt az alapállása olyan jeles szellemi embereknek és államférfiaknak, mint Széchenyi István vagy Szabó Dezső.

A haza és a nemzet érdekét elsődlegesnek tekintő liberalizmus ellenpólusaként jött létre a magát polgári radikálisnak nevező, szabadkőműves-bekötöttségű, mai szóhasználattal balliberálisnak nevezhető irányzat, mely azontúl, hogy értékrendjében a nemzetérdeket más elvek megelőzték, mindvégig idegen érdekeket szolgált. Képviselői hatalomra jutva leszerelték a magyar hadsereget, midőn az országot három oldalról fenyegette támadás, lényegében megüzenték az ellenségnek, hogy nem fognak fegyvert rájuk, majd miután Horthy Miklósnak sikerült konszolidálnia a megmaradt országot, Belgrádban lobbiztak, hogy szerb katonai segítséggel jussanak hatalomra.

Ezek a genuin hazaárulók voltak a felvállalt szellemi elődei a rendszerváltás utáni balliberálisoknak, az SZDSZ-nek, s az SZDSZ utódpártjainak, konkrétan a teljes mai kormányellenes oldalnak a Jobbiktól a DK-ig, mely pártoknak látható figurái közül egyet nem tudunk említeni, akiben a nemzeti felelősségnek, a nemzeti érzésnek, a nemzetszolgálat belső igényének akárcsak a szikráját felfedezhetnénk. Nemzetellenes, nemzetsemleges, karrierista indulat, illetve motiváció keveredik bennük különböző arányban.”