Gyurcsány Ferencről, a jogállamról, a jobboldalról és a politikai értésről

„Gyurcsány Ferenc friss bejegyzésében a következőket olvashatjuk:

»Én hajlok arra, hogy elfogadjam: az emberek többsége gyarló. Kisebb, nagyobb hibával él. Én is, mi is. Ezért kell a hatalmat ellenőrizni, számon kérni, mert személyes garancia nincs, csak intézményes garancia lehet. Ezt jogállamnak hívják. Vagy ilyesmi. Azért is javaslom, hogy szavazzanak Márki-Zay Péterre és az ellenzékre, mert itt még ezt értik. Ott már nem. Ne emberi hiba irányítsa az országot, hanem erény. Erre most csak ezen az oldalon van esély«.

Van ugyan ellentmondás aközött a tétel között, hogy az ellenzék is rendelkezik hibákkal és aközött, hogy »ne emberi hiba irányítsa az országot, hanem az erény«, de e rövid kis írás szempontjából ez mellékes.

Ennél érdekesebb az a megállapítás, ami az értésre vonatkozik.

E szerint a jogállamot (mint a személyes garanciát felülíró intézményes garanciát) az ellenzéki térfélen „még értik”, ezzel szemben a kormányzati térfélen már nem.

Ennek kapcsán talán érdemes elmélkedni az értés szeréről. Merthogy ha jobban megnézzük: tele vagyunk nem-értésekkel. Értem én, hogy a volt miniszterelnök szeretné, ha lenne egy konszenzuspont (a jogállam), amit minden oldalon ugyanúgy értelmeznek. Erre két dolgot mondhatunk.

Az egyik, hogy a rendszerváltás utáni harminc év nagy részében nem volt ilyen konszenzuspont. Talán a legelején, az, hogy a demokrácia jobb, mint a diktatúra. Amint azonban elmúlt az átmenet eufóriája, a társadalom nagy része (beleértve minket elemzőket is), már nemigen talált ilyen közös pontokat.

Gondoljunk csak arra, hányan szorgalmazták már a 90-es években, hogy legyen »demokratikus minimum«. Aztán jött az, hogy legyen »liberális minimum«, sőt eljött a »nemzeti minimum« vágyának kora is.

És – csodák csodája – egyikből sem lett semmi, sőt az egyes minimum-igények bejelentése csak növelte a harci kedvet azokban, akik az adott minimum lényegével nem értettek egyet.”

A másik viszont, amit mondhatunk, hogy aki komolyan szeretné, hogy mindenki értse, amit ő jónak, fontosnak, erényesnek gondol, ahhoz rendeljen épkézláb – hogy is mondjam – »megvalósítási stratégiát«. Nem elég ugyanis megfogalmazni, mi lenne jó és üdvös.”