„»Sorsdöntő« – a legelcsépeltebb szavak egyike a sportmédiában, s amikor ezt beismerem, az nyilván önkritika is. Legutóbb a Magyarország–Izland kézilabdameccs kapcsán írták, írtuk le számtalanszor, hogy ez a mérkőzés tényleg SORSDÖNTŐ. S amikor aztán egy hajszállal kikaptunk, s így kiestünk az Eb-ről, igazolva láthattuk a vészjósló, drámai felvezetést (»sorsdöntő«): igen, most joggal érezzük úgy, megpecsételődött a sorsunk, mindennek vége. Temetünk, ahogyan a magyar sport történetében már annyiszor, s amire aztán néha öniróniával rácsodálkozunk: csak végletesen tudunk viszonyulni kudarcainkhoz, de a sikereinkhez is. Vagy temetünk, vagy lakodalmat ülünk. Mi vagyunk azok, akik pillanatok alatt és gondolkodás nélkül elkapkodják a meccsenként húszezer belépőt, ha a magyar válogatottnak lehet szurkolni, s azok is, akik aztán megfogadják, hogy soha többé nem dőlnek be a játékosok meccs előtti ígérgetésének. És azok is mi vagyunk, akik legközelebb is lelkesen és vérmes reményekkel készülünk rá, hogy végre megint magyar sportsikerért szoríthassunk.
Az persze igaz, és lehet némi köze a sporteredményeinkkel kialakult szinte hisztérikus viszonyunkhoz, hogy (sport)történelmünk tele van elszalasztott és talán soha vissza nem térő lehetőségekkel. Ebbe a kategóriába tartozó alapélményünk a száz éve vágyott és soha meg nem rendezett budapesti olimpia, vagy éppen a kétszer is elveszített, és talán soha többé nem megnyerhető futball-világbajnoki döntő, hogy közös szurkolói emlékezetünknek tényleg csak a leginkább emblematikus, »sorsdöntő« élményeit idézzem most föl. Nos, igen, egy-egy kézilabdázónk pályafutásában talán tényleg »soha többé« nem adódik olyan lehetőség, hogy hazai világversenyen érjen el világraszóló sikert, mint ahogy világklasszis futballistáink generációinak talán eszébe sem jutott ilyesmiről álmodni, olyannyira irreális lett volna mondjuk Eb-döntőt vizionálni a Népstadionba.”
Nyitóképen: MVM Dome. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt