Virágos réteken

„ –Elhűl ős színe láttán… Kodály mondta ezt a magyar népzenét hallgató városi emberről – így Hamar Dániel. Aztán nagybőgője után nyúlt, hogy folytatódjon a műsor.

A Müpában ülünk, a Muzsikás zenekar koncertjén, két nappal az év zárása előtt. Keresem magamban az elhűlést, a riadalmat, de nem találok mást, mint széles elégedettséget.

A magyar falu hangja és tánca ma már a városi embernek is kenyere. Ha pedig megterítettek, nem csámcsogva eszünk, hanem felöltöztetjük a lelkünket a közös alkalmakra.

Hogy a Muzsikás produkciója magával ragad, falusi bálba, lakodalomba cipel minket, hogy ott állunk az eresz alatt, a bábaasszony mellett, a temető mélyén, valamint földes szobában, csatatéren, templomban, mindenütt, ahol az eleink éltek, természetes. Az ős szín megelevenedik kétszer egy órára, barátokkal, vendégekkel, hogy mélyebb legyen a műsor. Nyíregyházi leánykórus szivárog be balról, jobbról, mindenfelől a színpadra, zümmög az ötven leány, mintha valami hatalmas, szent méhcsalád lennének. Kacsó Hanga tiszta hangja nem is annyira az övé, mint százezer és millió leányé, akik évszázadokon, évezredeken át sodorták a dallamokat az Értől az óceánig. Petrás Mária komoran és ünnepélyesen áll előttünk, moldvai magyar énekének megtalálnánk párjait Mongóliában, Belső-Ázsiában, Törökországban. Balogh Kálmán cimbalomjátéka az est fénypontja, bátor improvizációi, ötletes ritmusvariációi, erőtől duzzadó, de a közös zenébe simuló játékmódja páratlan és világszínvonalú. Berecz István tánca néha önkényes, mégis ott lüktet előttünk a mulatni vágyó, önmagát és a többieket szórakoztató magyar parasztlegény.”

Nyitóképünk illusztráció. Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd