„Elnyomott”, aktivista művészek ismét a politika porondján

„Mint pártokon kívüli, leginkább talán annak a pártnak hiszek, amelyik nem változik minden nap, ellenben a mindennapokat változtatja meg” – buzdított 1990-ben, a rendszerváltoztatás idején az SZDSZ-re való szavazásra Koncz Zsuzsa. Új műfaj volt ez, sok évtizednyi diktatúra után ismét az urnákhoz járulhattak a választópolgárok, hogy leadják voksukat a nekik szimpatikus jelöltekre és pártokra.

A fővárosi értelmiség és művészvilág apraja-nagyja pedig segített dönteni: zömük a harcosan antikommunista „szabad madarakat” propagálta, s mint az említett példa mutatja, akár nyilvánosan is. Az már csupán a sors fintora, hogy az énekesnő választottja a reklámfilm után négy évvel mégis jó nagyot változott, amikor is koalícióra lépett az utódpárttal. De ez már történelem.

A híres emberek kiállása azóta is kedves a pártok számára, ami persze nem magyar sajátosság, a művészvilág arcai pedig továbbra is inkább balra mennek, nem jobbra. Némi leegyszerűsítéssel. Sőt, megérkeztek az elmúlt évtizedek során, de leginkább 2010 óta az aktivista liberális színészek és zenészek is, akik ha külföldi csatornák mikrofonja elé jutnak valamely nemzetközi gálán vagy fesztiválon,

Ahol – foglalhatjuk össze a mondandót – a szabadságot és a szólást elnyomják, holmi mucsai diktatúra erőszakolja magát az emberek akarata ellenére a népre, nem szabad se a tudomány, se a művészet. Satöbbi. Szinte már amolyan kötelező körök ezek, a kórushoz pedig olykor meglepően jól informált hollywoodi sztárok is csatlakoznak. És még kávét sem kérnek.

Borítékolható volt, hogy az áprilisi választások közeledtével ismét egyre több művészember kezd majd el ficánkolni, hogy ne pusztán teljesítményével, hanem patetikusan előadott véleményével is orientálja a közönségét. Pár hónapja már két „csodálatos” szerzemény is született az előválasztás propagálása végett – nem említve a Csordás Anett-rapet, amikor is a közlekedő edények elve mentén a popkultúra csordult vissza a politika zavaros világába.

Most pedig itt van nekünk Molnár Áron, megint, és rögtön kétszer is. Egyrészt befutott végre vadiúj klipje, melyben egy romkocsma mosdójában unszolja magát a tükörbe üvöltve, ilyen és ehhez hasonló drámai(nak szánt) sorokkal:

„Inkább Demeternek kellene vágnom egy cuki pofát jól?” – kérdi magától a színművész/rapper, majd érkezik a „válasz” is:

„Na figyelj: Dilettáns NERverzek, hány tagja van a szextettnek?

-“Háát…”

Nem, a szextett nem az, mikor sokan szexelnek,

6 hangszeres együttes, “Ja..”

..vágod és ezek ‘kik flexelnek…

A szofisztikált szó most túlmisztifikált,

Ha helyre akarok tenni egy ilyen Szilárd hiszti fikát!”

Kissé cringe, de azért értjük.

„Ettem eleget! De vannak, ‘kik meleget nem ehetnek, és van aki nem megy suliba, mert nincs cipője a gyereknek” – folytatódik a műremek. Tehát a szofisztikáltan nem túlmisztifikált noÁr nemcsak demokratikusan, hanem szociálisan is érzékeny, ám azt nem teljesen értjük, miért a szülő menne suliba, s miért nem mehet, ha nincs cipője a gyerekének. Mindegy, amúgy sem mi vagyunk a célközönsége ennek a totális ellenzéki raptámadásnak.

A néhol kínkeserves szövegmondás („Mi, a nép vagyunk, ‘ki megakad a pártok torkán. És hiszem, hogy el fog jönni a szakértői kormány”) végkifejlete egyébként az, hogy aki segítene a szegénység leküzdésében és a demokrácia helyreállításában, menjen el szavazatszámlálónak április 3-án. „A mi üzenetünk nem az, hogy kire szavazzunk, hanem az, hogy miért menjünk el szavazni, miért vegyünk részt a választásokon” – szorgalmazza a kliphez csatolt magyarázó szöveg.

Annak idején Koncz Zsuzsa legalább kerekperec megmondta, melyik politikai erőt javasolja, most e színészrapper és csapata úgy csinál, mintha nem akarná, de közben persze nyilván megmondja: ne a kormánypártokra, mert ők tiszta vízről papolnak, de közben szennyezik a vizet. „Jöjjön el az idő, mikor a hívő egy istenben hihet” – rí noÁr, aki

Sebaj, közben érkeznek a többiek is! A Számolj a demokráciáért! videókampányban alapvetően liberális művészeket kértek fel arra, hogy „együtt fogalmazzuk meg, hogy miért fontos megvédeni a választások tisztaságát”. A kisfilmek megálmodója és rendezője Bodó Viktor, aki a „kutatási anyagainkat és céljainkat használta fel legfőbb inspirációként”.

A projekt neve szép magyarors: Unhack Democracy, s az eddig megismert kisfilmekben színészek és zenészek ecsetelik, mennyire szörnyű hely lett a hazából, félnek, reménytelenek, elveszítették a hitüket a tisztességben, szoronganak, hallgatnak, egyedül érzik magukat, néhe szinte belebetegszenek a tehetetlenségbe, elveszik a gyermekek jövőjét a hatalmon lévők és hasonló vidám gondolatok.

Nyilván apróság, hogy

aggódó/rettegő/mozgósító akcióját az Európai Unió, egy német liberális alapítvány és közvetve a Soros-hálózat finanszírozza. Alighanem teljesen önzetlenül, afféle naív demokratikus elköteleződéstől vezérelve. Ja, nem.

Mindenesetre Magyarországon jelen állás szerint vélemény- és szólásszabadság van. Lehet elégedetlen egy agyonfoglalkoztatott színész hazája állapotával, szóvá is teheti, készülhet erről újabb videóklipje, továbbá kampányfilmek, színházi előadás, akármi. Sőt. Vírágozzék minden virág, jöhetnek a noÁr-féle kinrímek is szakmányban.

Csak akkor nevezzük nevén a dolgokat! Ha a konzervatív újságíró propagandista, a polgári értékrendet valló, a jelenlegi kormányzással alapvetően elégedett művész pedig „pózoló piti pojáca”, akkor az említett akciókban részt vállalók mind baloldali aktivisták, nem? Lehet cizellálni a dolgokat, ettől még önszántukból vagy sem, de egy konkrét politikai cél, nevezetesen a Gyurcsány Ferenc által dominált hatpárti szívárványkoalíció választási győzelme érdekében ténykednek. Amit így kimondani és elismerni az érintettek már nem sietnek, ettől még ez ténykérdés. Ez súlyosan politika.

(Lábjegyzet: A HVG a minap azt írta, hogy miután Szilvay Gergely kollégánk leírta a véleményét Hodász András atyának a gyermekvédelmi népszavazásra tett megjegyzései kapcsán, ezzel a Mandiner konkrétan megtámadta a papot. Szeretném jelezni, hogy a fenti sorok szintén csupán egy véleménycikket takarnak, s nem jelentenek támadást, különösen nem olyan művészek ellen, akiknek a munkásságát – politikai véleményüktől függetlenül – a szerző egyébként elismeri.)