Metaverzumnak hívják az utolsó koporsószöget

„Metaverzumnak hívják az utolsó koporsószöget

…melyet az emberiség tapsvihar közepette ver be magának.

A Facebook előállt a gondolattal, mivel a világban a fogyasztás kritikus méreteket öltött, hogy egy alternatív, digitális valósággal próbálják meg orvosolni ezt a problémát. Felvettek több tízezer embert, hogy lefejlesszék a Metaverzumot, a tökéletes alternatív valóságot, amelybe reményeik szerint áttevődik majd a kommunikáció, az oktatás, a szórakozás, a munka, az üzlet. Úgy látják, ha az ember a digitális valóságban él és a digitális dolgok kielégítik a vágyait, azokat már nem fogja fizikai valójukban is megvásárolni, így csökken a felhasznált nyersanyagok száma. Tényleg miért is vennénk meg a 32. csillivilli pár cipőt, aminek funkcionalitása nincs, csak a küllem, ennek felszínes kielégülését pedig az online térben is átélhetjük?

A Mátrix című filmből visszaköszönő gondolatiság mára konkrét formát kezd ölteni, Szöul például városi szinten készül „beszállni” a Metaverzumba.

Online világok már évek óta velünk élnek (vagy mi élünk bennük?). Vannak számítógépes játékok, melyek több tízmilliós játékosbázissal büszkélkednek a mai napig, és amelyek egy alternatív, fantasy, sci-fi, vagy középkori környezetben építettek fel komplett piacgazdaságokat. Mindenki megalkothatta benne a saját virtuális alteregóját, fejleszthető képességekkel, építhető szépíthető saját házakkal, legyőzhető sárkányokkal, megmenthető országokkal és a többi.

Ezeknek köszönhetően rengeteg példa van már arra, hogy a virtuális térben nyert dolgok mennyire ki tudják elégíteni az emberek igényeit, ott ugyanis nincs meg a világ igazságtalansága, a befektetett munkáért mindig azzal arányos jutalom jár.

A pszichológusok mindig figyelmeztettek a függőség veszélyeire, a kognitív rendszereink, idegpályáink elégtelen fejlődésére, arra, hogy a valóságból való ilyen módú menekülés mennyire nem viszi előre az Embert.

Hogy csak egy példát említsek: a Covid alatt elterjedt online beszélgetéseket vizsgálva kiderült, hogy az online térben végzett kommunikáció nem termel a társalgó felekben oxitocint, kötődést segítő hormont, ami az élő találkozásoknál természetes módon termelődik, az emberek szervezete hozzászokik a »nélkülözéshez«, ez pedig végzetes következményekkel jár. Ha valaki csak online kapcsolatokon él, annak egy idő után a valódi emberi kapcsolatok, visszafordíthatatlanul, semmit sem fognak jelenteni, nem fog tudni emberekhez, akár házastárshoz, vagy a saját gyerekéhez kapcsolódni.

A Metaverzum – mondhatnák – nem menekülés a valóságból, hiszen ez maga lesz a valóság.

Nem értem, hogy a karanténidőszakon átesett emberiségnek miért kell magyarázni, hogy az online koncert nem ér fel az élő koncertélménnyel, az online mise nem élő mise, az online erdő nem élő erdő, az amerikai rokonokkal végzett skype-beszélgetés soha nem lesz összemérhető az élő találkozással.

Most pedig úgy pumpálják a dollármilliárdokat ebbe az ötletbe, mintha ettől várnák minden problémára a megoldást. Merthogy tényleg ettől várják. De azt még én is, a kis konyhámban ülve, egy karmos decemberi reggelen is meg tudom állapítani – valós problémáinkat a digitális világban való tengés-lengés soha nem fogja megoldani.

Azt viszont látom, hogy a gyerekem igényeit digitális dolgokkal nem tudom kielégíteni. Neki semmilyen Metaverzumra nincs szüksége, csak valós mosolyra, valós ölelésre és egy valós mellkasra, amin el tud aludni.”

Fotó: GROUCHO II FILM PARTNERSHIP / SI / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP