A kanapé nem hord semmit a lába között, a garázs nem szül gyereket, így egyiknek sincs szüksége a létezéshez nemre;
emellett a katona, a lelkész vagy a tanár különös ismertetőjegye az, hogy fegyvert fog-e, prédikál vagy tanít, nem az, hogy férfi vagy nő, így nem katonaembernek, lelkészasszonynak meg tanárbácsinak kell a foglalkozást hívni, hanem katonának, lelkésznek és tanárnak, pont. Szexizmussal vádolható foglalkozásnévből ezer év alatt kábé jutott nekünk kettő, az ápolónő meg a tejesember. Nem rossz arány ez.
Főleg azt figyelembe véve nem rossz, hogy minden nyelv, amely rálépett a gender rögös útjára, megjárta a poklot vele. Vegyük például szegény oroszokat, akiknél az iszpanyec egy spanyol, az iszpanka meg a spanyolnátha. A vengr egy magyar, a vengerka meg egy szilvafajta. A bolgarin egy bolgár, a bolgarka meg egy hangszer. Az ingyejec egy indiai, az ingyejka meg egy madár. A turok egy török, a turka meg egy köcsög, amiben kávét lehet főzni. A finn egy finn, a finka meg egy kés. A korejeccel tisztelettel bánnak, mert az egy koreai, a korejkát meg, hús lévén, megeszik. És akkor még nem beszéltünk a világ legnevetségesebb szókölcsönzési gyakorlatáról, melynek keretében lízingelik az angolból a férfiassága miatt rég kikopott sportsmant, majd mikor rájönnek, hogy a női sportolókat mégsem hívhatják szportszmennek, odavágnak egy csajosítóképzőt a végére, legyenek az olimpiákat letaroló Aljonáik, Olgáik és Irináik akkor már inkább szportszmenkák, sportembernők. Víz sem mossa le tehát az oroszról, hogy valahol nagyon mélyen eltévedt a társadalmi nemek labirintusában, akárhány új szabályt szabadítanak rá a csillagszemű liberálisok.
Úgyhogy örüljünk, hogy mi a sok tökéletlen nyelv helyett ezt a szép magyart beszéljük, és a finnekkel meg az észtekkel együtt röhögjünk a képébe a genderlobbinak.
Nekünk már Árpád, Väinämöinen és Taara atyáink is megmutatták a legegyenesebb kiutat a genderútvesztőből: bele se kell menni, kéremalássan.