„Az erőszak hímnemű, akkor is, ha egy nő megüti a férjét”

„Mielőtt belekezdenék a cikkembe azonnal szeretném leszögezni, hogy mi itt Európában egy patriarchális társadalomban élünk. Gyakorlatilag errefelé minden társadalom patriarchális, de, ez az európai még egy igazán megengedő és puha patriarchátus – főképpen tőlünk kissé nyugatabbra. A patriarchátus egy férfi dominanciára, férfiuralomra épülő társadalmat jelent.

Az ilyen társadalmak döntéseinek origója mindig a férfi. Férfiakhoz méretezik az életet, nekik biztosítják a többletjogokat, az ő érdekeiket szem előtt tartva hozzák a törvényeket, és szabályozásokat. A legvadabb patriarchális társadalmakban a nők még ma sem számítanak embernek, nagyjából jószágként gondolnak rájuk. Ezért is mondom, hogy mi még a világ jobbik felén élünk. Itt sem tökéletes azért minden, hiszen a társadalom igen jelentős része itt is úgy tekint a nőkre, mint a társadalom rabszolgáira – akikre magától értetődőn lehet rálőcsölni azokat a mérhetetlen mennyiségű feladatokat, melyeket soha, sehol nem pénzesítenek, melyek más emberek kényelmét, pihenését, jobb életét biztosítják. Ezeket nevezzük gondoskodási feladatoknak, és jellemzően a szűkebb és tágabb családtagok kiszolgálására hivatottak. Háztartási munkák, gyerekek megszülése és ellátása, betegek és idősek gondozása, érzelmi munka, hivatalos ügyek számon tartása, elvégzése stb. Mindezekért cserébe igen sok férfi jogának érzi a mellette élő nők testének szintén magától értetődő szexuális használását, vagy azt, hogy a nőt akár testi, akár lelki vagy gazdasági igába hajtsa, és/vagy fizikailag is bántalmazza.

Ez tehát a patriarchátus, mely melegágya a nők és gyerekek bántalmazásának.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy 2021-ben Magyarországon alig valakit érdekel komolyan a nők helyzete. A kormányt legfőképpen nem érdekli. A kormányt csupán az érdekli, hogy a nők szüljenek csak szorgosan új munkaerőket, új hangyákat.

***

Nos, nálunk tehát vannak védett házak, amelyekre a kormány nagyon büszke, és gyakorlatilag a néhány védett ház megnyitásával le is tudta a nők elleni erőszak megfékezésének tennivalóit. Oda el lehet menni, ott egy, és még plusz egy fél évet el lehet tölteni, majd utána el lehet onnan menni. Hogy hová, azt nem tudjuk, hiszen a bántalmazó aligha költözött el eddigre a közös otthonból, szóval lehet menni vagy az utcára, vagy vissza oda, ahonnét a nő érkezett, vagy egy újabb férfi kiszolgáltatottságába. Így képzelem.

Ilyen házban járt néhány napja Hadas Kriszta, és készített riportokat ezekkel a nőkkel. Igazán üdítő volt nézni, amint mindig is jó, ha erről a témáról beszélve van. Annál lehangolóbb volt, amikor a film utolsó másfél percében a riporter besétált a képbe és elmondta, hogy (idézem):

„Bár a riportból az derülhetett ki, hogy a kapcsolati erőszak kizárólag a nőket érinti, de ez koránt sincs így. Az erőszaknak ugyanis nincs neme. Láttam én már férfiakat szenvedni a folyamatos megaláztatás, tiltás, kontrollálás, érzelmi zsarolás miatt.”

Tehát miután hosszú perceken át néztünk nőket, akiket vertek, prostituáltak, halálfélelemben tartottak, akkor a végén gyorsan odatolja még a képünkbe a riportot készítő, hogy vannak ám férfiak, akiket „érzelmileg zsarolnak”, és ők ettől mennyire szenvednek. Gondolom, nem elég nekik a szex. Általában ez szokott a férfiak sirámja lenni, amikor az ő bántalmazásukról szólnak, hogy nem kapják meg a nekik „járó” szexet, vagy a nejük nem elég kedves, undok, és elvárja, hogy időnként vigyázzanak a gyerekre. Nagyjából ebben merül ki az átlag férfiak bántalmazása, amint ezt a riportból is levehettük, ha a szavak mögé nézünk. Mindez egyenlőség jellel az otthonukból menekülő, rendszeresen vert, gazdasági függőségben tartott, szexre kényszerített nők ügyeivel. Ja, és a heti egy megölt nővel… Az erőszaknak nincs neme. Hát persze.

Terjed egy ideje ez az eszeveszett ostobaság, amely ilyen módon tesz egyenlőséget a két nem közé. Tehát a nemek közötti egyenlőséget abban (is) szeretné kiterjeszteni, hogy a rendszerszinten bántalmazott nőkről próbálja bebizonyítani, hogy valójában ők is bántalmazók, csak az nem látszik, mert a szegény férfiak nem mondják el.

Itt szeretnék szólni, hogy nem ez a nemek közötti egyenlőség.

***

Az erőszak a patriarchátusban hímnemű. Akkor is az, ha egy nő megüti a férjét. Akkor is, ha egy nő undok, ha „fondorlatokkal”, úgynevezett „érzelmi zsarolással” próbálja a saját élete fölötti kontrollt visszaszerezni. Ezek szinte soha nem szisztematikus stratégiák, és nem a hatalom megszerzésére irányulnak, mint a férfiak esetében – inkább válaszreakciók a nőt érő elnyomásra. De hogy mindezt alátámasszam, íme az erre irányuló részlet Luis Bonino (aki férfi) Hétköznapi hímsovonizmus című könyvéből:

»Az itt hétköznapi hímsovinizmus gyűjtőnév alatt bemutatandó viselkedési formák egyikét vagy másikát alkalmazó nőkre ugyanaz érvényes, mint a partnerükkel szemben fizikailag, verbálisan vagy más módon erőszakos nőkre. Egyrészt statisztikai arányuk nem indokolja, hogy az erőszakot az azt elkövető személy nemétől független általános jelenségnek tekintsük. Másrészt az erőszakos nők többsége vagy az ellene irányuló szisztematikus erőszak ellen védekezik, vagy az aránytalan hatalommegosztásból eredő hatalomvesztettség érzését próbálja ellensúlyozni. (Jól mutatja ezt az a tény, hogy a férfiuralom kultúrájában erőszakosnak minősül mind a visszaütő, mind a visszafeleselő nő.) Statisztikai arányokat nézve szabályt erősítő kivétel az a nő, aki szisztematikusan a partnere feletti uralom szolgálatában alkalmaz erőszakot. Már csak azért sem jellemző ez a helyzet, mert ez az erőszak a hagyományos hatalmi viszonyok ellenében történik és az arra adott intézményes reakciók fordított arányban állnak a nők által elkövetett erőszak egyéni és társadalmi súlyával.«

Nem indokolt, és nagyon félrevivő tehát azt mondani, hogy az erőszaknak nincs neme. ...”

Kép: Pixabay