Csorda-népek lelegelik – a túlérzékeny megmondóemberekről

Rendszeresen szétkapnak a kommentelők. Itt is, Facebookon is, mindenhol is. Amikor bekerül valami olyan médialevesbe, csoportba, akárhova, ahol főleg olyanok formálnak véleményt, akik nem értenek velem egyet, hatványozódik a történet. Olyan is van, hogy félreértenek.

Meg úgy is, hogy szólásszabadság.

Ezért szoktam roppantmód csodálkozni azon, amikor valaki közli, hogy ezt vagy azt a nyilvános tartalmát nem mindenkinek szánta  – hanem csak azoknak, akik vele egyetértenek. Positive vibes only, többieknek kocc; a nyilvánosságot kikapcsolná, bekapcsolná (de akkor aztán el ne hallgassák!), ő a dj a véleményvezérlőpult mögött, vagy micsoda.

Már most csak azért is érdekes ez, mert ritkán szokás amúgy az ilyesmit nyíltan felvállalni. Mármint, hogy ha valaki kiteszi a cicit, hogy akkor kizárólag vörös hajú, kék szemű, 180 és 183 centi közötti csávók nézhetik meg a villamoson, az ennél magasabb vagy alacsonyabb, teszem azt, barna hajúak meg takarják el a szemüket, és „szokjanak le róla”, nem is érti, mit képzelnek ezek, szálljanak át másik kocsiba.

Szónokunk feláll a hordóra,

a nyilvánosság egy másik csoportjában viszont leszedik róla érte a keresztvizet, s szónokunknak ez nem tetszik.

Több lehetőség is van a probléma orvoslására. Ha emberünk úgy érzi, félreértették, vitába szállhat és megvédheti igazát. Tiszta sor, korrekt dolog.

Ha esetleg túlontúl érzékeny arra, hogy nem csak pozitív visszajelzéseket kap, dönthet úgy, hogy nem mászik fel arra a hordóra, hanem ír a fióknak vagy énekel a zuhany alatt: kicsi, de annál válogatottabb közönsége lesz, amelyik garantáltan soha nem mond ellent neki, akkor sír, nevet vagy tapsol, amikor az elvárás szerint kell neki.

Van arra is megoldás, ha emellett az érzékenység mellett mégis mindenképpen nagyobb közönség elé szeretné tárni a gondolatait. Például csináljon zártkörű bulit, béreljen ki egy termet, hívja meg a lakására a követőit, vagy éppen csak beszéljen annyira hangosan, hogy többnyire azok hallják, akiknek eszerint szánja a szavait. Magyarán: írjon hírlevelet címlistára vagy regisztráltassa az olvasóit egy erre való felületen, cserélje posztján a kis földgömböcskét arra a két kis emberkére a láthatósági beállításoknál, és akkor nem kell elszenvednie a nyilvánosság negatív tendenciáit, nem fogják ott idézni, ahol nem akarja, és nem kell vállalnia a felelősséget azok előtt a szavaiért sem.

Akkor sem, ha a heteroanamnézisre hitte azt, hogy valami homofób hétszűnyű ráolvasás, akkor sem, ha jótündéri stílusában, akkor sem, ha föltételezhetően tartalmában nem vállalná szélesebb nyilvánosság vagy bizonyos csoportok előtt,

És akkor sem, ha simán úgy gondolja, őt ne idézzék, mert csak, de leginkább, mert nem a nyilvánosságnak szánta és pont.

Nem szégyen bevallani, ha az ember csak a saját buborékjának akar írni, de akkor ne mindenki mást akarjon karanténba zárni, hanem menjen fel a szobájába, és ott játsszon szépen a barátaival. 

Olyanokkal, akik biztosan nem értik félre.

Boldogok a sajtkészítők. A nyilvánosság meg már csak ilyen.