Oszkár blues – nekrológ a Fonográf dobosáról

Németh Oszkár dobos távoztával kikezdte a halál a Fonográfot is. Zenekarelődje, az Illés, két tagját, Pásztory Zoltánt, Illés Lajost már korábban elvesztette, de a Fonográf, amelyben névleg is Szörényi Levente énekes, gitáros, komponista volt a zenekarvezető,

Ezek szerint utoljára.

 A Fonográf „supergroup” volt, hiszen a Szörényi-testvérek és Bródy János az Illésből, Tolcsvay László, Móricz Mihály és a most 75 évesen elhunyt dobos pedig a Tolcsvay zenekarból érkezett.

Egy új hangzást hozó: bluegrasst, bluest, hard- és softrockot ötvöző együttes született 1973-ban. Egyszerre volt a jellegzetessége a rendkívüli énekesek jelenléte (Szörényi fényes, máskor meg harapós baritonja, Tolcsvay angyalian magas, Bródy steelgitárjátékával lágyan összefonódó tenorja), a rendkívüli vokál (a míves többszólamúság a Crosby, Stills, Nash and Youngéval vetekedett), a sok gitár keltette mozgalmas hangzás és Németh Oszkár technikás, kemény dobolása.

Koncertjeik rendre Szörényi Levente Utazás című számával kezdődtek. Először csak Szörényi Levente volt a színpadon. Egy szál gitár kíséretében kezdte – akkoriban egy kollektív, romantikus álommal felérő – nyugat-európai körútjának eldalolását: „Szép volt a reggel, mikor elbúcsúztam én anyámtól…” A többi zenész egyesével, késleltetetten lépett a színpadra a szám különböző pontjain. A közönség Illéstől átöröklött, idősebb része, meg az „őszinte kőkemény rocknál” az amerikai népzenei gyökerű, differenciáltabb zenét jobban kedvelő tizenévesek szíve ugrálni kezdett, amikor végre Németh Oszi belépett a dobbal. Ma is emlékszem, hol: „Saint-Tropez-ben sajnos minden testrészem leégett…”.

A popzenében a dob maga az ösztöneire ébredő ifjúság kifejeződése. Aki ifjú, valahol mind szívember, és a szintén szívember Németh Oszkár nagyon értette, hogy dobjátéka valahol a dal tetőpontján szinte fibrillálva megszaladjon. Technikás volt, egészen egyedi stílussal, gyakran volt a dobolásában valami türelmetlen, boldog szívidegesség,

A Fonográf idején egy mindig mosolygós, gáncstalan, egyszerű pomázi srác volt a most meghalt dobos, abból a fajtából, akit szerettek a csajok.

Egy-másfél éve véletlenül összefutottam vele az Erzsébet körút valamelyik utcakereszteződésénél. A „2021-es” Németh Oszkár nem úgy festett, mint a hajdani bőszárú gatyás, glamouros-tarka, majd csőnadrágos-alföldi papucsos időkben. Egy már a hetvenes-nyolcvanas években idejét múlt orkándzseki és egy nem kevésbé öreges cekker, amire legjobban emlékszem, meg a szomorkás arcára. Annál inkább interjút akartam vele csinálni. Beszélje ki nekem is, milyen volt például, amikor Levente egy évvel az István a király szabadtéri ősbemutatója után, 1984-ben váratlanul bedöntötte a Fonográfot azzal, hogy otthagyta a csapatot. Persze joga volt hozzá, csak mindenki más folytatni akarta, együtt… Azt a Fonográfot, amely (szinte a korabeli magyar könnyűzene egészével) még a melankolikusabb nótáiban is maga volt az életigenlés - bár a szépirodalom terén éppen a neoavantgárd és a posztmodern fogott kíméletlen dekonstrukcióba.

Azt mondta Oszi, rendben, de mint utólag észrevettem, rosszul írtam be a mobilomba a számát, a feladatok meg elsodortak. Mai halálhíre miatt felhívtam Szörényi Leventét: tőle tudtam meg, az utóbbi hónapokat már kórházban töltötte.

De míg a többi zenekari tag a koncert felénél elmehetett meginni valamit, Németh Oszkár hosszú dobszólót adott; sosem untam.

Több kedvenc magyar zenekarom nem lesz, míg a szívem tovább dobol.