Oltáspártiak és oltásellenesek – a zuhanó repülőn nincsenek ateisták

Ősz van, itt a harmadik oltás, újra itt a maszk, hamarosan jönnek a lezárások, szorgosan rója a sorokat a tízmillió Facebook-virológus, meg az a néhány igazi; egymásnak feszül az ország két fele, cinikusan mondhatnánk, legalább végre nem a politikai szekértáborok mentén, már ez is valami.

S mind a másik oldalt okolja a lezárásokért. Az egyik a másikat: nincs meg a nyájimmunitás szintje az oltatlanok miatt, ezért van ez az egész. A másik az egyiket meg azért, hogy minek egyáltalán lezárások, bezzeg Svédország. Közben a mellékhatásoktól való, még mindig a valóság talaján álló aggodalmak (szigorúan kiszakítva a kontextusból persze) keverednek az intravénásan beadott chemtrail-chipek legendájával, amelyek gyíkemberekké változtatják az embereket, és embergyíkokká a gyíkokat. Vagy fordítva.

Tegyük félre egy percre a nyilvánvaló tényeket: lehet csűrni-csavarni a dolgokat,

az oltásnak vannak kellemetlen mellékhatásai, de messze nem olyanok, mint a betegségnek; aki maszkot hord, nagyobb esélye van nem elkapni a nyavalyát, mintha nem hordana, és így tovább.

Covidos is voltam, oltva is vagyok, a két kezem összetettem volna, ha annyival megúszom a betegséget, mint az oltást – így saját meggyőződésemet személyes tapasztalatok támasztják alá. Ha hasonlatot keresünk, oltással is orosz rulett elkapni a betegséget, oltás nélkül is, csak előbbivel egy, utóbbival hat tölténnyel játsszuk.

S most hadd legyek egy kicsit provokatív: egyes oltáspártiak és oltásellenesek kölcsönös lenézése a másik vélelmezett ostobasága miatt, tetszik vagy nem tetszik, nagyon is hasonló tőről fakad. Hogy kit tartanak hiteles forrásnak, az természetesen gyökeresen más, viszont a kötődésük ezekhez a hitelesnek elfogadott forrásokhoz bizony nem különbözik annyira, mint amennyire ezt valószínűleg mindkét csoport szeretné elhitetni magával.

Sokszor puffogtatott közhely, hogy

főleg, ha még fehér köpenyt is ránt magára, vakon hisznek, tudatlanok, tanulatlanok; ráadásul nem csak magukkal tolnak ki, meg persze egymással, hanem azokkal is, akik felvennék az oltást, de teszem azt, olyan alapbetegségük van, ami miatt ellenjavallott, esetleg gyerekek (igen, most már ők is).

Nem segíti a helyzetet a főként a WHO-tól eredő, onnan átvett csikicsuki kommunikáció. Hogy egyik nap még nem ajánlott a maszk (persze, nehogy felvásárolják az életeket mentő egészségügyi személyzet elől), a másik nap ajánlott, sőt kötelező; az egyik nap ostobaság a textilből varrt szükségmaszk, a másik nap már szakmányban gyártják a divatcégek; a vírus kínai eredetének firtatása előbb rasszizmus, aztán jön a mindenféle ködösítés arról, hogy tényleg ők voltak, de nem akkor, nem úgy.

Meg ugye az egyik oltás véd, aztán minden oltás véd, az antitest számít vagy a sejtes immunitás, csak az egyik oltás véd, a másik nem, de mégis – na igen, a politikai iszapbirkózás sem sokat lendített az ügyön, a pánikkeltések is remekül rezonáltak a sajátos kelet-európai félelmeinkre az elveszejtetésünkről.

Őszintén szólva nem csodálom, hogy sok általam ismert, amúgy értelmes – például: műszaki értelmiségi – ember is inkább azt kezdte el követni, aki ebbe a keretbe illeszkedő magyarázatot tudott adni a világ történéseinek, hiszen nyilvánvaló volt, hogy valami itt nincsen rendben. Pedig semmi más nem történt, mint a tudományt egyébként is jellemző vitás kérdések megvitatása transzparensen zajlott, ezzel párhuzamosan szinte az egész világban megpróbált a politikum így vagy úgy hasznot húzni a válsághelyzetből, ami nyilván még inkább hiteltelenítette a jól bevált intézményrendszereinket.

A hagyományos intézményekben és tekintélyekben megrendült bizalmat így sokan azokba fektették, akik a változó körülmények ellenére konzekvensen ugyanazt mondták az elmúlt másfél évben: a vírus humbug, ez egy nátha, csak az állami kontrollgyakorlás eszköze, és így tovább. Erre jött rá a már említett gyíkemberhívő réteg, a zömöt pedig a média torz híradásai nyomán a mellékhatásoktól tartó átlagemberek adják,

Ez nem kognitív úton történt meggyőzés, hanem elnyert hit. Hittel vitázni pedig szinte lehetetlen.

Eddig rendben, de most jön a csavar. Ugyanis az oltáspártiak zöme sem valószínű, hogy látott életében közelről tüskefehérjét, vagy egyáltalán vírust, s hogy a középiskolai halovány emlékképein túl – az oltás legyengített vírust juttat a szervezetbe, ezzel győzte le az emberiség a maláriát, a feketehimlőt meg a gyermekbénulást – igazából csak annyit tud az egészről, amit a virológusok, immunológusok, egyszóval a szakértők elmondanak, általában kettő percben, a tévében.

S kapaszkodjunk meg: sok oltáspárti ugyanolyan vallásos áhítattal viseltet a szakértők iránt, mint előbbi csoport a maga „papjai” iránt. Szentül hiszi ugyanakkor, hogy a nyilvánvaló tények kellő erejű propagálása idővel megtéríti az oltáselleneseket, hiszen egyszerűen nem lehet valaki ennyire hülye. Árulkodó az is, ahogyan sokan közülük válaszolnak arra a kérdésre, hogy mit gondolnak az oltásokról, azt mondják: „én hiszek a vakcinában”.

Megjegyzem: e téren az én műveltségem meglehetősen átlagos volt, a betegségen átesettek személyes történetei és a saját tapasztalatom azonban akkor is oltáspártivá tennének, ha valamiért kételkednék az egész dolog elméletében, hiszen láttam a dolog gyakorlati működését, mondhatni, elvégződött rajtam a kísérlet, és a vakcina nyert. De még mindig csak az ország kisebbik része esett át a betegségen, így ez a tapasztalati tudás sokaknak csak közvetetten áll rendelkezésére, azt meg vagy elhiszik, vagy nem. Megint a hit.

A két hitvilág pedig meglehetősen ritkán találkozik, és akkor sem túl sok eredménnyel. A Telex videót forgatott arról, hogy kivitték Kemenesi Gábor virológust a Deák térre, és véletlenszerűen kiválasztott oltásellenes embereket próbáltak általa meggyőzni a vakcina hasznossága mellett. De őszintén szólva nem nagyon látszott, hogy sikerült volna meggyőzni a riportalanyokat. Nem csoda: egy másik vallás papjaként teljesen irrelevánsnak tartották, hogy mit mond.

Hogy mije van az oltáspártiak egy jelentős részének akkor, ha ennyire hasonló logika alapján építik fel a világok magukban? Hát szerencséjük. A tudomány és a vallás örök rivalizálását nem szeretném bevonni, messzebbre vezet, ráadásul hiszem, hogy nincsenek kibékíthetetlen ellentétben egymással. Karikó Katalin, amennyire ezt meg lehetett állapítani, maga is keresztény értékeket képvisel, sok más neves kutató és orvos pedig egyenesen vallásos. Ami megkülönbözteti viszont a szakértőt a szektaalapító sarlatántól, hogy előbbi ismétlődő kísérletek egy irányba mutató eredményeivel tudja alátámasztani mondanivalóját; míg a sarlatán abban bízhat, hogy valamely feltérképezetlen mellékhatás vagy egy valamiért a vírusra rezisztens embercsoport segítségére siet, és az egyedi példákra felhúzhatja azt a világképet, amit a követői hallani szeretnének. Körülbelül ennyi.

A nagy számok törvénye alapján pedig előbb-utóbb kiviláglik, hogy

de ennek egyértelművé válásához olyan kataklizmának kell bekövetkeznie, mint Romániában, ahol sosem látott méreteket öltött a járvány tombolása, arat a halál, és bizony zuhanó repülőn nincsen ateista: az átbillenés utáni napokban elképesztő tömegek „tértek át”, és kérték a vakcinát.

„Miért nem oltatta be magát?” – kérdezi a riporter a kolozsvári járványkórház intenzív osztályán ápolt egyik betegből. „Butaságból” – hangzik a válasz. Tőle, mármint a korábbi oltásellenestől. S amíg nem tőle hangzik ez el, hanem a másik oldalról, sajnos fabatkát sem ér.

Nyitófotó: MTI