„Bizonyos jelek azt mutatják, hogy nem vagyunk túl ügyesek, mert az a világ, amit létrehoztunk a gyerekeinknek, rengeteg sebből vérzik.
Szomorú tény, hogy az emberiségnek nagyon nagy maflást kell kapnia – és ez mindig is így volt –, hogy néhány évtizedre észhez térjen, addig vágja maga alatt a fát. Azok alapján, amiket erről olvas meg hall az ember, biztos, hogy nagy baj van.
Ez már politika?
A politikát hagyjuk. Szerintem még hordozzuk a szocializmus maradványait, annak minden bajával, szörnyűségével. Még itt vannak a legvidámabb barakk romjai, és nem mindegy, hogy miben szocializálódnak nemzedékek. Szerintem nem jó felé megy a dolog.
Mit gondol a magyar társadalom és azon belül a színházi szakma szétszaggatott állapotáról?
El kellene fogadni, hogy más is van, olyan vélemény is létezik, ami nem egyezik a mi véleményünkkel, és mégis tudunk egymás mellett élni, és lehetséges egymást tiszteletben tartani. Azt hiszem, ez kulturáltság kérdése, és a mindenkori értelmiségnek, a politikai vezetésnek kutya kötelessége lenne ellentétek szítása helyett az elfogadás, tiszteletben tartás kultúráját értékké tenni. Annak idején annyira akartuk a rendszerváltást, hogy legyen demokrácia, többpártrendszer, most meg azt érzi az ember, hogy aki hatalomra kerül, azt mondja: aki nem minket akar, az nem méltó arra, hogy éljen, egy szar ember – ami nem így van.
Tehát maga szerint azok az emberek, akik értékelik egymást, tartják valamire a másikat, a politikai meggyőződésüktől függetlenül leülhetnének beszélgetni, és ebből kisülhetne valami?
Nem szeretem a fanatikusokat. Ez lehet, hogy naiv gondolat. Fradi-szurkoló létemre azt az Újpest-drukkert szeretem, akivel tudok beszélgetni, és egy hétig froclizzuk egymást a meccs után. A politikában ugyanúgy el kell fogadni, ha valaki a másik oldalon áll. Nem vagyunk ellenségek, de valamiben mást gondolunk a világról. Talán annyira mást, hogy egy pont után nem tudunk megegyezni, egyetérteni, de ettől még nem vagyunk ellenségek. Amikor meghallom azt a szót, hogy karaktergyilkosság, elkezd remegni a fejem. Mert ezt amúgy aljasságnak is lehet nevezni, legalábbis az én fiatalkoromban így hívták.