Halottak napja

Kihullanak a kezemből a tárgyaink, eltörik ez-az, összeseprem azt a részt, ami a konyhakövön marad belőlük. A barna kabátod is előkerült a minap, már nem divat egyáltalán. Egy könyv lapjai közül, mint megkésett ajándék, egy régi leveled. Erdei futás, késő-őszi ködben. Hogy csak a ritmus, a ki- és belégzés, a fák, az avar, a szívdobbanás. Ezt írod. Nem tudom, miért pont ma üzened, miért ez az időtlen edzés a föld illatú térben. Szedelőzködök, sötétedik. Ajándék – az nem kell, dehogy kell, virág (a kertben szedtem, tudod, az a lila, milyen mókás, én viszek neked virágot), gyertya, ennyi. Sejtelmes randevú a mai; apró fényjelek közt haladok a születésnapi torta-szerű földhalom felé. Félhomály, bizonytalanság, ez az az ösvény, igen, bár néha azt hiszem, csukott szemmel is idetalálnék, most mégis olyan másként fest itt minden. Én megérkeztem, csak szólok. Most ne vágj vissza azzal, hogy te már  jó ideje itt vagy. Hisz arról is szót ejthetnénk, hogy pontosan hogyan is vagy itt. Mert amit látok, az –  köztünk legyen szólva – egy apró virágoskert, a végében egy ügyesen faragott fával. Fej. Fa. Fafej. Ezt azért most kedvesen mondtam. Jó, tudom, az anyag elenyészik. Ma, holnap, száz, ezer, vagy százezer év múlva. Mindegy. Mindennel-mindennel ez lesz. És egyáltalán… Minek idejönnöm, otthon, a ház illatú miénkben miért ne lehetne csak úgy, bármikor összefutni? Becsukom a szemem, s ha akarom, ott vagy, ha meg nem, akkor nem. Lassan az anyád lehetnék – ez furcsa, nem igaz? Meg, ugye, a napok megszámozva a falinaptáron. Mintha az egyik valamibb lenne a többinél. Ma reggel is úgy döndült a kapu, hogy nem voltál itthon, ezek a megszokott hangok, elképesztő, hogy is gondoltad, hogy ezek nélkül kóricálhatsz – csak úgy – a csillagok között, mintha nem lenne holnap. Vagy az ódon kapuk hangjai odáig hallatszanak? Nem akarom ezt túlgondolni; félek, nem tudom meg a választ ezen az ünnepi estén. Kicsit esetlennek érzem magam, ahogy a virágokat szálanként dugdosom a földbe – mi lesz majd, miután elhervadnak, s a krizantématomok földdel keveredve, szépen, egy nagyszerű koreográfiában, valahogy-valahogy, én nem tudom pontosan, miként, de odagömbölyödnek, odaforgolódnak, odarendeződnek hozzád, egyszóval megkapod, hát ezért hoztam. Lilát is visznek a kis földrögök, odaszűrődik hozzád a lila végül, mert bár ez odalent a sötétben nemigen látszhat, de a lilaság, mint a legvalóságosabb a mi végtelen, közös terünkben, nem veszhet el, ezt jól tudjuk mindketten. S most a gyertya. Azért van ebben valami szülinapos, valljuk be; zavarba ejtő, hogy ezt gondolom, de hogyan is lehetnék őszintétlen ezekben a meghitt pillanatokban. Szóval – a lángja. A hajladozó. Hullámmozgással halad a fényében neked egy kis hazai. Mint a családi ebéd nyitott ablakon át udvarra kiszüremlő hangjai, úgy. Ez annyira elvont, nem igaz?  És részecskékben. Mint kád vízben a szappan, ha szétolvad, akkor is egészben, el, végig, a tengerekig. Ez mennyire konkrét, nem igaz? És a szomorúság? Úgy múlik el, mint viasz a tűzben, gyertyaillatok ahogy elmúlnak. Aztán a lassú séta hazafelé, késő őszi ködben, csak a ritmus, a ki- és belégzés, a fák, az avar, a szívdobbanás.

(Nyitókép: Réz Johanna)