„Több mint öt éve már, de még mindig nem töröltem ki nagymamám telefonszámát az okostelefonomból. Pedig azóta készüléket is váltottam, de ez marad. Marad, amíg élek. Olyan, mintha mégis megmaradt volna egy látható út, amin elérhetném, megcsörgetném, kivárnám, míg kedves hangján beleszól… A láthatatlan utakon naponta találkozunk ugyan, de ezt a kézzelfoghatót valahogy mégsem engedem el.
Édesanyám minden délutáni, nagy sétáján megáll ott, a napóránál, ahonnan mindennap felhívta a nővérét, az utolsó időszakban is. Engedelmes és figyelmes kutyája is tudja már, hogy egy égi hívás várható, magától leül és vár azon a helyen, hogy gazdája nyugodtan »beszélgethessen«, egy kicsit mindig bele is szagol a telített csendbe.A helyben, a telefonszámban ott maradt valami és valaki, akinek a lehetőségét nem engedjük el.De ezek ma már régimódi példáknak tűnhetnek. A digitális korral alapvetően és mélységesen változott meg a kapcsolatunk a halállal és a gyásszal. Jogossá válik a kérdés, hogy Önök idén a temetőbe vagy a netre indulnak Halottak Napján? Hol gyújtják meg az emlékezés gyertyáit, hol hagynak szeretetjeleket az elhunytaknak?Nem, ez a kérdés egyáltalán nem provokatív. Arra a kicsit reflektálatlanul zajló folyamatra irányul, amelynek tudattalanul is részesei vagyunk. A digitális halál megtapasztalására, arra, ahogyan halottaink »emlékoldalakká«, digitális maradvánnyá, online örökséggé válnak.
2100-ig a Facebookon a már nem élők profiljainak száma várhatóan jelentősen meg fogja haladni az élőkét. A világ legnagyobb kommunikációs biznisze már egy ideje szabályozza az inaktívvá váló oldalak életét, opciókat nyújtva a túlélőknek, szeretteiknek, illetve magának az örökhagyónak.
Ezzel a közösségi oldal egyben a legnagyobb történelemkönyvvé is válik, amelyben élő és holt együtt formálja az aktuális társadalmat. Azzal, hogy az elhunytak egy részének közösségi oldalai nem törlődnek, csak átalakulnak, történetük is határtalanná válik. Nincs vég, a végtelenség kulcsa pedig a wifi. ”