Dél-koreai írónő kapta idén az irodalmi Nobel-díjat
A díj kapcsán általában felmerül Krasznahorkai László és Nádas Péter neve is, akik hosszú ideje a magyar irodalom nemzetközi szinten is elismert alakjai.
Nyilatkozatom után a gyalázkodáson kívül bizalmasan megsúgott egyetértő véleményekkel találkoztam.
„Eléggé unom a szekértáborosdit. Ha van értelme a kultúrpolitikának, akkor nem abban áll, hogy egyik vagy másik konjunktúra többletforrásokhoz juttatja a holdudvarát (a politikum szempontjából ez természetes, így volt ez korábban, és így lesz ez a jövőben is, a hatalomgyakorlás logikájából ez következik). A kultúrpolitikai tételmondat, amely mentén három éve dolgozom, a következő: létezik magyar nemzeti kultúra, ezen belül magyar irodalom, és a mi dolgunk ennek erősítése. Ha ezt ki tudjuk jelölni közös premisszának, akkor értelmessé válhat a vita – addig viszont csak elbeszélünk egymás mellett. A magyar kultúra egészében gondolkodni más hozzáállást igényel, mint az aktuálpolitikai törésvonalak, vagy akár világnézeti különbözőségek mentén anyázni egymást. Utóbbihoz nem kell nagy bátorság. Az alábbi szöveget azért küldöm a Válasz Online-nak, mert ki szeretném mozdítani az alapvető kérdést az aktuálpolitikai kontextusból. Vagy sikerül, vagy nem, és ha ebből értelmes vita kerekedik, talán még azzal is végződhet, hogy meggyőznek arról: tévedek.
Kezdjük azzal, hogy a nyilatkozatom után – miszerint, ha rajtam múlna, akkor a kortárs magyar irodalom 80 százalékát kukáznám – a gyalázkodásokon, személyeskedésen kívül leginkább fű alatt, bizalmasan megsúgott egyetértő véleményekkel találkoztam. Cáfolni nem cáfolt meg senki.
Nem is nagyon tudnának. Ez ugyanis evidencia, ha úgy tetszik, a szakma ökölszabálya. Amint azt József Attila írógépének megmutatásakor mindig elmondom: ugyanaz a véges betűkészlet áll a rendelkezésünkre, mint József Attilának. De nagyon nem mindegy, milyen sorrendben ütjük le a billentyűket. És ezt minden, magát valamelyest komolyan vevő szereplő tudja. De azért nem árt néha, ha kimondjuk, emlékeztetjük magunkat arra, hogy nem a jelenvalóság az időhorizont. Ha írsz, akkor azért írsz, mert szeretnél bekerülni ama húsz százalékba. De hogy ki kerül be, az egy összetettebb kérdés, sok oldalról meg lehet közelíteni. Eldöntheti a kritikusi szakma, amíg élsz, vagy az olvasók százai-ezrei, életedben vagy halálodat követően, de akár évtizedekkel-évszázadokkal temetésed után is egyszer csak felkaphatnak és ünnepelhetnek. Vagyis hosszútávfutásra kell berendezkedned. Ha csak évtizedek múlva ér a könyved Nobel-díjat, akkor azokban az évtizedekben is hinned kell saját művészetedben – még akkor is, ha a szakma egyébként agyonhallgat. Ezek is evidenciák.”
Fotó: mandiner/Földházi Árpád