Bunkónak lenni márpedig a nemzeti büszkeség szerves része

„A régóta zajló neres kulturális forradalom elérte csúcspontját. Legalábbis remélem, hogy ezt már nem fokozzák tovább, ha másért nem, idő hiányában. Nem kifejezettem mániám nézni a Pesti Tv különféle attrakcióit, így a Politikai Hobbista címűt sem. Ahányszor kísérletet tettem ilyesmire, néhány idősödő, kissé vagy nem annyira kissé szétfolyásnak indult, 16 éves kamasznak maszkírozott pasas röhögcsélt úgy, ahogy én azt még csak csoportokba verődött kamaszlányoktól hallottam. Csak ameddig a lányoknak ez természetes állapotuk az életkoruk okán, hamar ki is szokták nőni, középkorú férfiak esetében nem sok esélye van a kinövésnek. Legfeljebb a kihízásnak.

Demeter Szilárd minapi kijelentésére többen felkaptuk a fejünket, az én fejem is ott volt a felkapottak között. Mert mégis van abban valami ámulatra méltó dolog, amikor a magyar kultúra élére ültetett, lényegében teljhatalommal felruházott pártkatona a tulajdon ízlésvilágát teszi közkinccsé. Olyat igen sokan mondhatunk ebben az országban, hogy szívünk szerint kidobnánk a magyar irodalom akárhány százalékát a kukába, egyáltalán nincsen semmi jelentősége, jogunk is van rá, ha ráadásként ennyi eszünk van, hát mondjuk. Demeter Szilárd egyike azoknak az embereknek, aki ezt történetesen nem teheti meg. Ő nem tud magánemberként magánvéleményt mondani. Azért kapja az indokolatlanul magas fizetését, hogy ne legyen magánember, és ne legyen nyilvánosan magánvéleménye. De neki persze van, elő is adja, fel is kavarodik a gyomra azoknak, akik egy kissé máshogy gondolják a demokráciát és mást értenek politika alatt.

A közepesen sikertelen DJ-ből lett fideszes megmondóember és kis barátai pedig tökéletesen egyetértenek az Erdélyben közepesen sikertelen, ám az anyaországban a csillagokig repített, saját bevallása szerint megveszekedetten orbánista és 110 százalékig fideszes kultúrharcossal. Hogy hát valóban, ki kell dobni a picsába a magyar irodalom – bár ők már kortárs irodalomról beszélnek, Demeter nem tett ilyen megkülönböztetést – 80 százalékát, és akkor még engedékenyek voltak, mert akár az egész is mehetne a szemétre. Jeszenszky többször elmondta, hogy attól függetlenül, hogy Demeter teljes joggal szarnak tartja a magyar írókat, ad nekik egy rakat lóvét.

Ez a történet idáig is olyasmi, ami minimum korhatáros karika után sikolt. Nem a káromkodások miatt, hanem azért, mert a fejlődő szervezetet nem lenne szabad kitenni annak, hogy ennyi bárgyú baromságot végighallgasson. Különösen érdekes a vihogószeánsz elején az a jelenet, amikor a kétségkívül hihetetlenül művelt örökifjak azon poénkodtak, hogy Demeter nem ám csak az irodalom nyolcvan százalékát kukázná, és ezt ő magánemberként akkor is mondhatja, ha az a belpesti idiótáknak nem tetszik, hanem hogy az is kiderült, lelki okokból a PIM és minden más atyaistene gyűlöli a színházat. A stúdióban boldogan összebüdösödő társaság ezt nyomban igazolásnak érezte, hiszen tényleg, heteroszexuális fehér férfiember valóban nem szereti a színházat. Komoly lelki gyötrelem után rászántam magam arra, ami egyébként nem szokásom, leiratozom a beszélgetés vonatkozó részét. Neveket nem írok, mert nem is tudom mindenkiről, hogy kicsoda, de főként nem is érdekel, leginkább pedig nem tartom indokoltnak megjegyezni a nevüket arra a kis időre.”