A miniszterelnök egy tolvaj!

„– Körbekordonozták a Karmelita kolostort. Évekig kisajátít ez a mocskos diktátor egy közterületet kamuindokkal, mert retteg!

A sálas férfi ott mellette nyomkodta tovább a telefonját. Néha elmosolyodott – talán mosómedvés vagy vidrás posztok kerülhettek elő, mert ezeket mindig követte –, és nem válaszolt. A fejét sem fordította felé. Ahogy senki más a megállóban.

– Fosik a kicsi Mussolini – emelte fel most kissé a hangját. – Én Karácsony helyében az összes bekötőutat feltúrnám, aztán csatornacsere.

A sálas férfi hirtelen eltette a telefont, és felpattant az épp beérkező villamosra.

Ott maradt egyedül.

Nézte a távolodó járművet, figyelte, amint egyre kisebb és kisebb lesz, majd megrántotta a vállát, s elindult találomra az egyik mellékutcán.

Szemerkélni kezdett az eső.

Egyik lábát a másik után helyezte az aszfaltra, kerülgette a tócsákat, és olykor egy-egy pillanatra megállt. Mint ahogy most is.

Azon töprengett, hogy benézzen-e a közeli piacra, amikor valaki az oldalának ment. Látszott az illetőn, hogy meghökken, felvonja a szemöldökét, mint aki egy gödröt vagy farönköt észlel ott, ahol nem látszott semmi, majd továbbment.

Ő ideges arccal markolta, tapogatta az egyik karját, ahol fájt az ütődés helye, s még fel sem ocsúdott, amikor a fájdalom ismét belenyilallt.

Hát nem látják? Hát senki nem veszi észre?

A kirakatra pillantott szemben. De hát ő látja saját magát! Ő látja magát, a piti életét, a teljesítményét, a hallgatózást a szemközti ajtó előtt a lépcsőházban, és amikor felbontotta a szomszédja leveleit. Meg amikor direkt kinyitja a lépcsőházban az ablakot, mert tudja, hogy a közös képviselőt ez idegesíti.

Nézte, nézte a képét, sokáig, és úgy tűnt, már maga sem veszi észre saját magát.

Szinte felsikoltott.

– A miniszterelnök egy tolvaj!”

Fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP