Politikai alkímia

Alkímia

Az alkímia egy arab szó európai átvétele. Sokak szerint eredetileg egy ókori görög kifejezésből származik (chemia), amit a görögök viszont állítólag az ókori egyiptomi nyelvből vettek át; egészen pontosan a kemet (fekete föld) szóból, ami az országot jelölte. Magyarországon a nyelvújítás korában terjedt el a kémia magyarításaként a vegytan, vegyészet kifejezés.

A tudománytörténészek szerint az alkímia története messzire nyúlik, és jószerivel a 18. századig tart. Ekkor váltotta fel a kémia, amely a magyar nyelv értelmező szótára szerint: az anyagok belső szerkezetével, minőségi átalakulásával foglalkozó tudomány.

A kémia betagolódott az intézményes tudomány rendszerébe. Egyetemen tanítják, tudásának igazolásaként diplomát adnak ki, és életünk számtalan területén – a gyógyszeripartól az élelmiszeriparig – jelen van.

Ezzel szemben az alkímiát ma már nem tekintik tudománynak, és – némi leegyszerűsítéssel – egyfajta sarlatánságnak tartják. Pedig az alkimisták – nem egyszer akaratuk ellenére – sok mindent felfedeztek, amit a kémia magáénak vall. Így például ők állítottak elő foszfort, vagy éppen a porcelángyártáshoz nélkülözhetetlen kaolint. Roger Bacon megalkotta a munkásságához elengedhetetlenül szükséges nagyítóüveget. Tehát az alkimisiták sok olyan felfedezést tettek, amellyel hozzájárultak az egyetemes tudáskincs gyarapításához.

s ezért az utókor nem veszi őket komolyan, nem tartja úgy, hogy érdemit alkottak volna.

Miért lehet így gondolni?

Legfőképpen azért, mert az alkimisták alapvető célja volt, hogy közönséges fémekből aranyat állítsanak elő. Ehhez meg kellett (volna) találni a bölcsek kövét. A bölcsek köve – az alkimisták meggyőződése szerint – nemcsak a közönséges fémet teszi arannyá, hanem ahhoz az elixírhez is kulcs, amely örök életet, örök fiatalságot biztosít.

Lássuk be, hogy az alkimisták ezen céljai – legalábbis eleddig – nem valósultak meg. Nem sikerült aranyat mesterségesen létrehozni és egyelőre nélkülöznünk kell az örök életet és az örök fiatalságot is.

Vélhetően ezzel függ össze, hogy a jelentős tudománytörténeti múlttal bíró alkímiát ma már nem veszik komolyan, s vele szemben az alkímiából is kialakult vegyészetet pedig komoly tudománynak tartják, amely számtalan, a mindennapi életet érintő, visszaigazolható eredménnyel büszkélkedhet.

Az alkímia a 18. században lehanyatlott, a kémia viszont elkezdte diadalútját.

Kérdés persze, hogy az alkimisták hittek-e abban, amit elképzeltek?

Nyilván voltak az alkimisták között szélhámosok, akik nem hittek sem az aranycsinálásban, sem az örök életben, sem az örök fiatalságban. De persze voltak olyanok is, akik komolyan vették a komolytalant, és őszinte meggyőződéssel, nagy munkabefektetéssel törekedtek arra, ami kívülről és utólag nézve lehetetlennek bizonyult.

Sokan akartak meggazdagodni úgy, hogy értéktelen fémből aranyhoz jutnak. (Azt már nem gondolták át, hogy ha az arany tömeges lesz, akkor értéke lenullázódik.) Sokan akartak az örök élet, illetve az örök fiatalság állapotában élni. Mai kifejezéssel azt mondanám: az alkímia erejét nem az alkimisták, hanem a termékeik iránti kereslet adta. Az emberek jelentős része hinni akart nekik, és a nyilvánvaló kudarcok évszázadokon keresztül nem kedvetlenítették el a kereslet megtestesítőit.

Alakváltozás

Mint láttuk, az alkímia a 18. század táján elhalt, de ebből nem következik, hogy kipusztult volna az az igény, miszerint az emberek kevés befektetéssel nagyon gazdagok akarnak lenni, és ha egy mód van rá, örökre fiatalok kívánnak maradni.

Ez annyit tesz, hogy a 19. századtól egyre inkább tömegesedő politika akarja – vagy ténylegesen, vagy retorikailag, vagy mindkét variációban – kielégíteni az emberek azon igényeit, amelyek távol állnak minden realitástól. A politikai alkímia örök életet és fiatalságot nem ígér, de azt rendszerint kilátásba helyezi, hogy aranykort hoz az embereknek; sivár, küzdelemmel teli létüket könnyebbé teszi, megédesíti. Az ország pedig, amiben az emberek élnek a földi pokol helyet Kánaán lesz.

A politikai alkímia legszámottevőbb megnyilvánulása a 19. században az akkor nagy jövő előtt álló szocialista gondolat volt. Ennek is jelentős a hagyománya.

A szocialista gondolat önmagát tudományosnak vallotta, híven ahhoz a paradigmaváltáshoz, amely a felvilágosodás szellemétől áthatva a tudományt egyfajta földi istenségnek állította be. Ha a tudomány valamit mond, az úgy igaz. (Tudjuk, hogy ez nem így van, hiszen a tudomány is változik, s ami ma igaz, az holnap hamisnak bizonyulhat. Egy német természettudós aforizmája szerint: „A ma igazsága, a holnap tévedése”.) 

Így tehát a szocializmus azt mondta, hogy eljön az a kor, amikor megvalósul a társadalmi egyenlőség, mindenki szükségletei szerint fogyaszt és képességei szerint tevékenykedik, ráadásul béke lesz a földön. 

Ez vonzó ajánlat volt. Az ajánlat kitalálói nem részletezték a célhoz vezető utat, ezt 20. századi utódaik próbálták realizálni. 

Mint tudjuk, a társadalmi egyenlőség soha, semmikor nem valósult meg; a „mindenki képességei, mindenki szükségletei szerint” elv gyakorlatilag igencsak illuzórikusnak bizonyult; a társadalmi békétől messze vagyunk.

Önmagában is meglepő, hogy a társadalmi egyenlőség gondolata miért nem halt meg, hiszen minél inkább létre akarták hozni, annál nyilvánvalóbbá lett képtelensége, kegyetlensége, emberellenessége. Úgy tűnik: mindegy, hogy okkultizmusba vagy tudományos köntösbe csomagoljuk az emberi vágyakat, azok oly erősek, hogy semmi nem írja őket felül.

Ütköznek a realitással, és ennek van egy kijózanító ereje. Az ütközés nyomán elhalnak, de mindig újraélednek, mert vélhetően emberi mivoltunkhoz, vagy legalábbis annak egy részéhez tartoznak.

Kétségtelen, hogy a politikai alkímia szocialista készítői is – éppúgy, mint az eredeti alkímia emberei – sokban hozzájárultak világunk jobb megismeréséhez, de eredeti céljukat (éppúgy, mint az alkimisták) nem érték el. Legalábbis eleddig, és kicsi esélyét látom annak, hogy ezt a jövőben megtennék.

A 19. század néhány alternatív világértelmezést is hozott, hiszen ekkor alakult ki példának okáért a modern faji gondolat és a neki megfelelő társadalmi rendszer képe is. Természetesen ennek is komoly 20. századi realizálási kísérletei születtek. Gyakorlata éppoly képtelen és kegyetlen emberellenes következményekkel járt, mint az összes többi politikai alkimista kísérlet.

Tömegpolitika és alkímia

A mai világban a politikai alkímia szétáramló jelenség lett. Retorikailag

s e tekintetben szinte mindegy, hogy éppen milyen egy országban a politikai rendszer. 

A létező kormányok rendszerint azt mondják a társadalomnak: apróbb-nagyobb lépésekkel haladnak a Kánaán felé. Ha lódításra hajlamosabbak, akkor nagyobb lépésről beszélnek, ha kevésbé akarják kozmetikáznia a tényeket, akkor apróbb tökéletesítéseket emlegetnek. A hatalmon lévők így-úgy azt állítják: velük, és csak velük lesz tökéletesebb a világ.

Akik a kormányok ellen vannak, azok a létező világot egy földi pokolnak láttatják, és azt mondják, ha ők jönnek, akkor minden sokkal jobb lesz, és végre elindulhatunk a Kánaán felé. Eddig nem lehetett, mert a gonoszok (értsd: a hatalmon lévők) megakadályozták, de majd ők, a jók, a tiszták elvezetnek minket az Ígéret Földjére. A mai „jók” persze rendszerint a jövő „gonoszai”.

Magyarországon sem más a helyzet, noha itt van egy párt, amelyik szó szerint átvette az eredeti alkímia ígéretét, s győzelmük esetén az örök életet helyezi kilátásba. (Szimbolikusan az arany ígérete is elhangzik, hiszen az ingyen sör a maga lehetséges színével már nagyon hajaz az aranyra.) Egyébként itt is hasonló a felállás, mint a világ számos országában.

Kérdés persze, hogy miért ilyen virulens a politikai alkímia? Lényegében erre már megadtam a választ: kereslet van rá, s vélhetően ez emberi lényegünkkel, vágyainkkal függ össze. Mégsem hagy nyugodni a kérdés: ha ilyen sokszor, ilyen-olyan sokszínű ideológia és rendszer mentén bebizonyosodott, hogy sarlatánságról van szó, akkor

Miért ez, és nem a módosítható realitás szándéka uralja el gondolkodásunkat?

Nem tudom a választ. 

Az biztos, hogy az alkímia lehanyatlott, perifériára került, sporadikussá vált; ezzel szemben a politikai alkímia megszületett, és egyre életképesebb. Majdnem mindenki azt hiszi, hogy birtokolja a bölcsek kövét.

Hisznek-e benne, akik ezt mondják, vagy csak egyszerű szélhámosok?

Őszintén szólva nem tudom, melyik a rosszabb eset. Az-e, aki a politikában hisz abban, hogy övé a bölcsek köve, vagy az, aki ezt cinikusan csak elhiteti az erre vágyó emberekkel. Mindkét lehetőség riasztó.

Amikor a politikai alkímiát napi gyakorlattá tették, akkor rendszerint szörnyű következményekhez vezetett; sokkal több rosszat, mint jót eredményezett. 

Manapság a politikai alkímia inkább retorikailag, mintsem gyakorlatilag lett meghatározó. Ennek is komoly ára van: ostobábbnak mutatkozunk, mint amilyenek vagyunk, lehetnénk. Politikai közbeszédünk dőrébb, mint mi magunk. 

Tehát a politikában is jobb lenne a kémia, mint az alkímia.

Nyitókép: Wikipedia