A katalán függetlenség és a magyar migrációs politika

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, egyetemi oktató, volt madridi nagykövet, klasszika filológus, teológus, vallástörténész

A minap történt négy éve, hogy Katalónia tartományának döntése alapján, 2017. október 1-jén a tartomány függetlenségéről népszavazást tartottak: bár a referendumon csak a szavazásra jogultak kevesebb, mint 50 %-a vett részt, s annak ellenére, hogy a spanyol központi kormány intézkedései miatt mintegy 700 ezren nem is mentek el szavazni, a voksukat leadók több mint 90 %-a a tartomány önállósága mellett foglalt állást, s ennek megfelelően a tartományi parlament október 27-én kikiáltotta Katalónia függetlenségét. Ezt nem sokkal követte a tartomány önállóságának felfüggesztése a spanyol központi kormány részéről, illetve mintegy 2 év elteltével a népszavazásért felelős politikusok börtönbüntetésre ítélése. Meglepő módon újabb két év elteltével azonban, idén nyáron a baloldali spanyol kormány kegyelmet adott az elítélteknek, s szabadon engedte őket. Ebbe a történelmi keretbe illesztve kell értelmeznünk Katalónia fővárosa, Barcelona érsekének lépéseit is, akitől sokat vártak a függetlenségpárti politikusok, később csalódtak benne, majd idén nyáron a kegyelmi indítvány támogatásával ismét elnyerte a katalán függetlenségpártiak jóindulatát. 

Ami a kérdést számunkra, magyarok számára aktuálissá teszi, az Ferenc pápa alakja, akinek közelmúltbeli magyarországi látogatása nagy vitákat váltott ki a magyar sajtóban,

De mi a párhuzam Katalónia függetlensége és a pápa magyarországi látogatása között? – Közvetlenül természetesen nincs kapcsolat. Indirekt módon azonban érdekes lehet a pápa politikájának vizsgálata a két történést kísérő sajtóvisszhangok értelmezésében. 

Amikor 2015-ben Omellát kinevezték Barcelona érsekévé, rövid ideig azt hitték sokan, talán ő fog a katalán függetlenségi törekvések élére állni. A pápa emberének tartották ugyanis, akinek a pápához „közvetlen vonala van”, „gyakran beszélnek telefonon”. Tagja a Vatikán Püspöki Kongregációjának, s ebben a minőségében nagy hatása van arra, hogy spanyol nyelvterületen, tehát tulajdonképpen egész Latin-Amerikában kit nevezzenek ki püspökké és kit ne. Abban reménykedett tehát sok függetlenségpárti katalán, a „nagyhatalmú” barcelonai érsek majd ráveszi a Vatikánt, hogy álljon ki Katalónia függetlensége mellett.

Hamar csalatkozniuk kellett azonban, ugyanis kinevezése után nem sokkal Omella kijelentette, nincsenek ilyen ambíciói:  „Támogatni és segíteni jöttem. Nem vagyok politikus.” – fogalmazott. S valóban. Nem politizált – vagy éppen azzal politizált, hogy igyekezett távol tartani magát a politikától. A függetlenségpártiak nem is ezt bocsájtották meg neki, főként azután, hogy elődje, Sistach érsek nyíltan és határozottan többször is kiállt a katalán nacionalista törekvések mellett. 

Idén nyáron azonban, állítólag szembe menve a Spanyol Püspöki Kar Állandó Bizottsága többségének a véleményével, a spanyol kormány által a négy éve megtartott katalán függetlenségpárti népszavazás után bebörtönzött kilenc politikus kegyelmi indítványa támogatásáról biztosította a kormányt. Tette ezt a püspöki kar nevében, kiváltva ezzel az ellenzékben lévő jobboldali pártok heves szemrehányását, akik szerint kibújt a szög a zsákból, Omella végül engedett a katalán származása által diktált elvárásoknak, a baloldali kormány szekerét tolja, s

De mi is történt valójában? Tényleg megváltoztatta álláspontját a barcelonai érsekből időközben a spanyol püspöki kar elnökévé avanzsált Omella, s mégis politizálni kezdett? Ráadásul a baloldali spanyol kormány és a szakadár politikusok támogatójaként? Még áprilisban betöltötte a 75. életévét, annak rendje, s módja szerint felterjesztette a pápának a lemondását, jelenleg a választ várja: lehet, hogy már nem számít, hiszen hivatalos karrierje lassan végéhez ér, s most már nyugodtan tehet, amit akar, követheti lelkiismeretét a függetlenség és a baloldali kormány támogatásával – hiszen a „pápa embereként” úgyis a liberális, baloldali nézeteket tartja magáénak? – Ilyen elemzéseket is lehet olvasni a spanyol sajtóban, s a fenti vádak ismerősen csenghetnek nekünk magyaroknak is az elmúlt hónapok vitái kapcsán – természetesen „mutatis mutandis”, hiszen nálunk nem bal-, hanem jobboldali kormány van, s mivel nálunk nem valamely országrész függetlensége, hanem leginkább a magyar kormány migránspolitikája kapcsán kerültek elő a fentiekhez hasonló kijelentések. 

De térjünk vissza Omella bíboroshoz. Úgy fogalmazott érseki kinevezésekor, hogy nem politikus, s valóban ehhez az elvhez tartotta magát egész élete során. Amikor például 2005-ben mintegy 20 püspök tiltakozott az utcán a melegházasságok ellen, ő otthon maradt. Egy héttel később ugyanakkor egyedüli püspökként vett részt a szegénység elleni tiltakozáson, mondván: „ott van a helyem”. 

Amikor a 2017. október 1-jei népszavazáshoz a referendum szervezői helyiségeket kértek tőle, hogy lebonyolíthassák az (illegális) szavazást, nem tett eleget a kérésnek, viszont szemet hunyt afölött, hogy a plébániák megteszik ezt, s nem vonta felelősségre papjait. (Ugyanakkor a spanyol kormány emiatt tiltakozó jegyzéket adott át a Vatikánnak.)

A katalán függetlenségi referendum után a katalán tartományi kormány többek közt őt javasolta a spanyol központi kormánnyal való tárgyalásokban közvetítőnek.

Közben a katalán függetlenségpártiak azért kritizálták, mert nem állt ki a bebörtönzött katalán politikusok érdekében, s nem látogatta meg őket a börtönben (mondván, hogy a börtönök nem az ő egyházmegyéjében vannak), csupán aggodalmát fejezte ki sorsuk miatt. Ugyanakkor a politikusok bebörtönzése ellen szót emelt, mondván: lehetőséget kellene nekik adni arra, hogy saját házukban, s ne börtönben várják meg a bíróság ítéletét.

Ezek után is meglepő fordulat volt, hogy a pápa által 2017 nyarán bíborossá kreált katalán származású érseket, akinek ráadásul egy szakadár tartomány fővárosában volt a székhelye,

2020. március 3-án. Annak a püspöki karnak az elnökévé, amely 20 évvel azelőtt még egyértelmű határozottsággal állt ki Spanyolország egysége mellett, amikor úgy fogalmazott: Spanyolország egysége „olyan erkölcsi jó, amely önmagában is érték”. 

2002-ben ugyanis, a baszk szeparatista törekvések idején a Spanyol Püspöki Kar még egyértelműen egységpárti volt, a 2006-ban kiadott dokumentumuk már enyhébb hangon ugyan, de ugyanezt az irányt képviseli. Ezek után még szembetűnőbb a változás: a püspöki kar megosztottsága ellenére nyilatkozatot olvasnak fel, melyben a spanyol központi kormány által a bebörtönzött politikusoknak adandó kegyelmi indítványt támogatják, követve ezzel a „katalán püspöki kar” egy héttel korábban kiadott egyhangú állásfoglalását.

A nyilatkozat kiadásáért a Püspöki Kar elnökének tett szemrehányást a jobboldali Partido Popular egykori és jelenlegi vezetője, Aznar, volt spanyol miniszterelnök, és Casado, jelenlegi pártfőtitkár. Szerintük a katolikusok túlnyomó többsége nem érti a püspökök döntését, s bár ezt utóbbit nem lehet biztosan tudni, de az kimondható, hogy a pártszimpatizánsok valóban így vannak ezzel. 

De miért vitte keresztül ezt a „katalánpárti” nyilatkozatot Omella bíboros? Magáévá tette volna a katalán függetlenségpártiak elvárásait, ahogy sokan gondolják? Vagy úgy vélte, ahogy a Partido Popular egyes politikusai fogalmaztak, hogy az elnök ezzel tudja biztosítani a spanyol katolikus egyház számára a baloldali kormány (anyagi) támogatását? 

Nos a választ talán nem a spanyol politika fenti, jelentősen leegyszerűsített mátrixában fogjuk megtalálni, s bár a helyzet és Spanyolország is távol van Magyarországtól, egy közös vonást mégis felfedezhetünk az Omella döntésére adott politikai reakciókban és Ferenc pápa érkezésével kapcsolatos sajtómegnyilvánulásokban: ez pedig az, hogy nem érthetjük meg a Vatikán diplomáciáját, sem pedig Ferenc pápa „embereinek” lépéseit, ha azokat csupán a pártpolitika koordinátarendszerében próbáljuk meg értelmezni. 

Ferenc pápa ugyanis nemrég maga is nyilatkozott a katalán függetlenségi törekvésekről. Ezekben a mondataiban

s „lépjenek be a párbeszéd folyamatába”, illetve „kerüljék az ideológiákat”, mert „a nemzeti egységet nem lehet megerősíteni a népek alapvető megbékélése nélkül”. Ha mármost ezen kijelentések mentén értelmezzük Omella bíboros tetteit, akkor azt látjuk, ő ezeknek az elveknek próbált megfelelni „nempolitikusi” tetteiben, nem pedig a spanyol jobb- vagy baloldal, esetleg a függetlenség-, illetve egységpárti politikai csoportok elvárásainak. 

Ha pedig alkalomadtán egyik vagy másik lépése mégis megfelel valamelyik politikai párt álláspontjának, akkor ez nem több, mint „véletlen egybeesés”: nem biztos, hogy megállja helyét az az elemzés, amely csupán pártpolitikai koordinátarendszerben elhelyezve akar értelmet adni az érsek tetteinek, s nem jól jár el, ha „Ferenc pápa spanyolországi emberén” nem Ferenc pápa társadalmi iránymutatásait kéri számon. 

Rendben. Tehát Omella érsek a pápa elvei szerint járt el, amikor távoltartotta magát a politikától, a szegények mellett állt ki, s amikor a spanyol kormányt a bebörtönzött politikai foglyok számára adandó kegyelmi indítvány támogatásáról biztosította. De mi köze mindennek a magyar kormány migrációs politikájához? – Ahogy már fentebb is leírtam, közvetlenül semmi, azonban Ferenc pápa és a magyar kormány migrációval kapcsolatos álláspontjáról kirobbant vitához nagyon hasonlít a spanyol/katalán eset. 
Ferenc pápa (s „embereinek”) politikáját tehát nem a politikai pártok mátrixában, hanem a kereszténység elvárásainak a tükrében kell értelmezni: Magyarországon és Spanyolországban is. Bár a Vatikánnak is vannak politikai és diplomáciai céljai, ám ezek a célok mindig sokkal egyetemesebbek és mélyebbek, mintsem hogy közvetlenül le lehetne fordítani az egyes országok politikai történéseinek a szintjére. Amikor a pápa arról beszél, hogy előbb meg kell békélnie Spanyolországnak a saját történelmével, s az ideológiamentes párbeszédre kell törekednie, akkor ezt a kijelentést nehezen lehet akár egyik, akár másik spanyol párt támogatásaként interpretálni. 

Magyarország migrációs álláspontjával kapcsolatosan pedig hasonló a helyzet: amikor Ferenc pápa a migránsok befogadásáról beszél, akkor gondolatait azzal kezdi, hogy a migráció okát kell megszüntetni, s ennek érdekében minden országnak tennie kell. Nehéz tehát azt mondani, hogy a pápa egyértelműen állást foglalt volna a magyar kormány migrációs politikája ellen, ugyanis

Az ő kijelentései egyetemesek és minden nemzethez, minden keresztényhez (és jó érzésű emberhez) szólnak. A párbeszédet kéri számon, a másik emberhez nyitottsággal való odafordulást, a másik álláspontjának megértését, s a megbékélést: talán ez jelenti számára a kereszténység politikai üzenetét, s ebből következik minden más. 

S ebben a kontextusban érdekes, amikor a magyar külügyminiszter által az Európa Tanács magyar elnöksége által a héten szervezett vallásközi konferencián idézett híres gondolatot: „Európa vagy keresztény lesz vagy nem lesz”, a száz éve meghalt katalán írótól, Torras i Bages-től Katalóniára vonatkoztatva olvassuk vissza: „Catalunya será cristiana o no será”. Akár migrációról, akár függetlenségi törekvésekről van szó, Ferenc pápa mindenekelőtt történelmi megbékélésre és dialógusra hívja a katalánokat és a spanyolokat, hív minket, magyarokat és európaiakat.