Álljunk meg egy pillanatra a „haladó” világ egyre fokozódó önpusztítását látva. Tegyünk fel egy végtelenül egyszerű kérdést szűkebb hazánk frusztrált Orbán-gyűlölőinek. Miért gondolják napi 24 órában, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb? Próbáltak-e akár csak egyszer is a saját kertjükben, fejükben, családi és baráti körükben rendet tenni? A politikai éleslátásuk tévedhetetlenségének és önnön világuk kikezdhetetlenségének tudatában gyakoroltak-e bármikor is önkritikát? Néztek-e már esetleg úgy tükörbe, hogy szégyellték magukat? „Nem kicsit, nagyon!”
Ahhoz, hogy ez megtörténjen alapfeltétel volna a saját, egészséges önbecsülésük létezése. Ez nem azonos azzal, hogy öngyűlöletükben sikertelen életükkel másokat összemaszatolnak. Az nem önbecsülés, hanem csupán kínlódásuk pótcselekvése. Belső bizonytalanságaikkal, elhallgatott és ki nem mondott bocsánatkéréseikkel, objektív mérlegeléseik hiányával szemben ugyanis teljes vértezetében mindig ott fog állni a normalitás, a generációk egymást segítő körforgása, a tiszteletet adó és az azt megkövetelő világ rendje, a férfi- és a női nem vitán felüli egyértelműsége és a kizárólag csak ebből a felállásból megszületni képes gyermekeink, akikért szerető felelősséggel tartozunk. Sajnos hazai és nemzetközi „haladárjaink” nem változni akarnak, hanem csak változtatni, öngyűlöletüket kiterjeszteni és egyetemessé tenni, mindezt nyugati elvbarátaik támogató fedezékéből.
Végtelenül aljas, hogy ezek az „érzékenyítő” vándorcirkuszosok, miután kénytelenek belátni, hogy a társadalmak felnőtt tagjai maguktól általában nem igen vevők elmebajaikra, átlépve a Rubicont, immáron az önmaga védelmére képtelen gyerekkorosztályt célozták meg hagymázas elképzeléseikkel. Ha a fejekben tiszta és világos rend van, akkor a társadalmak képesek a szükséges önkorrekcióra, ha annak helyét már gyermekkorban átveszi a zűrzavar, a hamiskártyások önérdekű hatalma, ott hiába lengetik majd pár évtized múlva a tolerancia zászlaját.
A hazai balos politikai bábszínház marionett figuráinak ténykedése közel sem az önmaguk és embertársaik megbecsüléséből fakadó életelvük érvényre juttatásáért zajlik. Kizárólag a nyugati vezérlőtermek elvárásait teljesítik, abban viszont világelsők. Csak az ilyenek képesek a hazát úton-útfélen feljelentgetni, akiknek a nemzet fogalma vajmi keveset jelent, akik nem számolnak azzal, hogy haza csak egy van, annak minden örömével és minden keservével. Ha eljutnak egyszer az életben Ady Endre A föl-földobott kő című versének katartikus megéléséhez, akkor talán hihetünk abban, hogy a gyógyulás útjára léptek és ráéreznek a vers soraiban arra, mit is jelent Magyarország szeretete: „Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomoruan magyar; ...És, jaj, hiába mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is.”