Klímapolitikai konfliktus ágyazhat meg a következő kereskedelmi háborúnak

Az USA elnöke, Joe Biden részben annak köszönheti 2020-as választási győzelmét, hogy kampányában a demokrata érzelmű szavazók széles köre számára elfogadható klímapolitikai narratívát alakított ki. A Tiszta Energia Forradalom elnevezésű programjának ígérete, hogy a párt baloldali szárnya által szorgalmazott klímavédelmi fókuszú gazdasági és társadalmi átalakulást (aminek alapjait a Kongresszusba legfiatalabb nőként bekerült Alexandria Ocasio-Cortez fektette le a 2019-ben benyújtott Green New Deal című törvényjavaslatában) az eredeti javaslatoknál alacsonyabb költségen teljesíti. Biden a program realitását elsősorban a napelemek árának drasztikus csökkenésével támasztotta alá: míg az ezredfordulón egy watt kapacitás átlagosan öt dollárba került, 2020-ra az egységnyi panel ára 40 cent alá süllyedt.

A napelemek árzuhanásának oka

A gyakori hiedelemmel ellentétben a napelemköltségek drasztikus csökkenése nem a technológia hatékonyságának javulásával magyarázható (a nagykereskedelmi forgalomban lévő panelek hatásfoka mindössze három százalékkal javult húsz év alatt), hanem hogy gyártásuk jelentős része átkerült Kínába, ahol a termeléshez kedvező árú munkaerő, állami támogatások és olcsó energia áll rendelkezésre. Míg az ezredfordulón Kína részesedése a globális panelgyártásból mindössze néhány százalék volt, az arány 2020-ra 80 százalék fölé emelkedett.

Valójában a fejlett világ klímaharca nagyon is kapóra jön Kínának, mert a fosszilis energiahordozókhoz hasonlóan, a napelemek fő alapanyagát jelentő poliszilícium globális területi eloszlása is igen egyenlőtlen, előbbivel ellentétben azonban utóbbi nagy aránya Kínában, Hszincsiang tartományban koncentrálódik. Azután tehát, hogy az előző évszázadban a Közel-Kelet országai, Oroszország és az USA fosszilis készleteik hasznosításából jelentős gazdasági és geopolitikai előnyhöz jutottak, a következő évek megújulóenergia-forradalma Kína számára jelenthet kiugrási lehetőséget.
 
A napenergia-hasznosítás fokozott terjedésének feltétele a technológia árának leszorítása, amit alapvetően kétféle módon: innovációval és mesterségesen alacsonyan tartott előállítási költségekkel lehet elérni. Az előbbi nem érdeke Kínának, mert az anyagtechnológiai fókuszú fejlesztések könnyen a fő versenyelőnyt jelentő poliszilícium helyettesíthetőségét bizonyíthatják. Tanulságos, hogy az elmúlt tíz évben – Kína globális napelemgyártási részesedésének növekedésével párhuzamosan – a technológiára vonatkozó nemzetközi szabadalmak éves száma a korábbi érték nyolcadára csökkent. 

Kína tehát az előállítási költségek leszorítása mellett döntött, és mivel a napelemgyártás élőmunka- és energiaigényes folyamat, ezen a két területen avatkozott be: a poliszilícium kitermeléséhez és a panelgyártáshoz szükséges energiát olcsó, de környezetszennyező szénerőművekből, az élőmunkát pedig állami „munkatranszfer” programok keretében Hszincsiang tartományba áthelyezett ujgur és kazah kisebbségiekből biztosítja. A Sheffield Hallam Egyetem kutatásának tanulsága alapján az utóbbi különösen aggályos, mert a programban foglalkoztatott mintegy 2,6 millió kisebbséginek embertelen körülmények között kell dolgoznia, és nem hagyhatják el a munkatáborokat. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma egy korábbi jelentésében a programot egyenesen „népirtásnak” minősítette.

Joe Biden dilemmái

A „munkatranszfer” programokkal kapcsolatos botrány azután robbant ki az Egyesült Államokban, hogy néhány hónapja Matt Rivers, a CNN riportere videón is rögzítette a Hszincsiang tartományban tapasztalt helyzetet, és azt „a világ egyik legnagyobb emberjogi sztorijának” nevezte. Noha Kína szerint a munkások részvétele önkéntes, és a program nem törvényellenes, az ügy egyre jobban ráég Joe Bidenre. A republikánusok a kínai napelemimport azonnali és teljeskörű betiltása mellett kampányolnak, azonban ez mindenki számára nyilvánvalóan a Tiszta Energia Forradalom kudarcát, és Biden egyik fő választási ígéretének meghiúsulását jelentené. Ezzel szemben a demokraták egy olyan minősítési rendszer bevezetését tartanák kívánatosnak, amelyben a kínai gyártóknak bizonyítaniuk kellene, hogy a termelésük során nem sértik meg az emberi jogokat. Sőt, felmerültek olyan javaslatok is, amelyek lehetővé tennék a kínai vállalatoknak, hogy néhány éves átmeneti mentességet kapjanak a követelmények teljesítése alól, és így legyen idejük átalakítani működésüket.

A demokraták javaslata – a republikánusokéhoz hasonlóan – rendkívül erős konfliktusokat szülne. Egyrészt, a minősítési eljárás – és különösen a türelmi idő bevezetése – azt jelentené, hogy az Egyesült Államok még hosszú évekig támogatja egy olyan rendszernek a fenntartását, melyet saját minisztériuma korábban embertelennek minősített. Az ötlet összeegyeztethetetlen az USA intézményeinek és egyetemeinek emberjogok megsértésére vonatkozó „never again” (soha újra) elvével, így az a (demokrata) szavazók többségének teljesen elfogadhatatlan. Másrészt, mindkét megoldás súlyosan sértené Kína érdekeit. Az USA napelemimportjának beszüntetése olyan mértékű piacvesztést okozna a kínai termelők számára, ami veszélybe sodorná a gyártók állami támogatásának megtérülését, és akadályozná Kína geopolitikai törekvéseit. A minősítési rendszer elfogadásával Kína jóváhagyná, hogy amerikai hatóságok ellenőrzése alá kerüljenek vállalatai, ráadásul a türelmi idő kérésével beismerné, hogy ezek a vállalatok korábban emberi jogokat sértettek. Végső soron pedig a termelési folyamatok átalakítása a napelemek drágulásához vezetne, ami amellett, hogy megtörné Kína hegemóniáját, megemelné a klímavédelmi költségeket a világ valamennyi országában. 

Joe Biden tehát a Tiszta Energia Forradalom programjával két szinten is meglehetősen kellemetlen helyzetbe navigálta saját magát. A túlzó választási ígéretek hatására belpolitikai viszonylatban két kiemelt prioritású demokrata alapérték – a klímavédelem és az emberjog– került szembe egymással. A konfliktus feloldása pedig úgy tűnik, hogy csak a kínai érdekek jelentős mértékű sérülése árán lehetséges, ami komoly külpolitikai szintű konfliktusokhoz vezethet.

Egy új kereskedelmi háború küszöbén

Az amerikaiak és a kínaiak között kibontakozó ellentét olyan politikai változásokat indíthat el, amiknek a következményei ma még nehezen beláthatók. Például, míg néhány hete az Európai Bizottság által kiadott „Fit for 55” elnevezésű csomag szén-dioxid-határ kiigazítási eljárás (amely lényegében egy karbonvámnak tekinthető) bevezetésére tett ajánlása mindkét nagyhatalomnál kiverte a biztosítékot, napjainkra úgy tűnik, hogy az USA beáll a javaslat mögé (hiszen az a kínaiaknak jóval nagyobb terhet okozna), sőt fontolgatja hasonló bevezetését az Egyesült Államokban is. Kína szerint azonban az intézkedés nem egyeztethető össze a Kereskedelmi Világszervezet ajánlásaival, így a bevezetés esetén várhatóan megtámadja majd a döntést.

A konfliktus eddigi leghűvösebb pillanatára szeptember elején került sor, amikor a kínai külügyminiszter, Vang Ji egy magas szintű egyeztetésen jelezte amerikai kollégájának, John Kerrynek, hogy az emberi jogok és a technológia-transzfer területén megromlott kapcsolatok akadályozhatják a két ország közti klímavédelmi együttműködést, ezért azokon változtatni kell. Mivel Kína és az Egyesült Államok együttesen a globális szén-dioxid-kibocsátások jelentős részéért felelős, a kapcsolat romlása veszélybe sodorhatja a korábbi nemzetközi klímavédelmi megállapodásokban foglalt célkitűzések teljesülését is. A bejelentésnek azonban – a negatív környezetvédelmi hatásokon túl – jelentős gazdasági következményei is lehetnek; a konfliktus egyre több szakértő véleménye szerint egy újabb kereskedelmi háborúval fenyeget.

A két fél kommunikációjának szigorodása nem véletlen; az ENSZ november elején Skóciában tartja a COP26 elnevezésű klímacsúcsát, ahol ezúttal a korábbiaknál jóval feszültebb légkör várható. Úgy tűnik, hogy míg korábban a klímapolitika – legalábbis az államfők kommunikációja szintjén – a nemzetek közötti együttműködésekről és a közös sikerekről szólt, a jövőben kiemelt fronttá alakul, ahol a nagyhatalmak kíméletlenül megpróbálják érvényesíteni saját gazdasági érdekeiket.

Szerző: Dr. Hortay Olivér, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. Energia- és Klímapolitikai Üzletágának vezetője