Most a liberálisokon múlik, hogy a balra dőlt Németország tűrhető egészségben kihúzza valahogy a szélbalos kísérletezések végéig.
Miután Armin Laschet a párttörténet legkevésbé lelkesítő kancellárjelöltjeként a párttörténet legrosszabb állapotú pártszervezetével furcsamód a párttörténet legrosszabb választási eredményét érte el, minden bizonnyal nagy erőkkel keres most egy vállat, amin kisírhatja magát. És ez annak ellenére így van, hogy még láthatóan reménykedik abban, hogy kancellár lesz –
Erre a célra a keletnémet kommunistákból kifejlődött Balpárt csúcsjelöltje, Janine Wissler csúcsos vállát javaslom – van az olyan jó, mint egy CDU-s váll, főleg úgy, hogy párton belül úgysem szereti most Laschetet nagyjából a szülőanyja sem.
Itt az ideje egy kiadós, könnyel-sörrel folyó beszélgetésnek, mert a CDU és a Balpárt pont ugyanabban a kátyúban kuplungolnak éppen, hiába lesz az egyiknek ötször annyi mandátuma, mint a másiknak. Mindkettőt páros lábbal rúgták ki a választók eddigi otthonukból – a CDU-t a kancellári hivatalból, a Balpártot a Bundestagból. Mindkettőt csak egy kisebb csoda viheti oda vissza – a CDU-t Christian Lindner és Robert Habeck szimpátiája úgy emberileg, mint szakmailag, a Balpártot a német választójogi törvény végtelen kegyelme, amely három egyéni mandátum megszerzését követően nem érvényesíti az öt százalékos bejutási küszöböt. És mindkettő azért ragadt bele a nyúlós slamasztikába, mert az éj leple alatt ellopta tőlük valaki az egyetlen politikai terméküket.
Mint azt Greczula kolléga tegnap ékesen megírta, a német választók alapvetően nem Olaf Scholzot választották meg kancellárnak, hanem az ő piros standjánál vásárolták meg a két nagy középpárt által mustárral és ketchuppal magában, a Zöldek által meg saláta közé vagdalva árusított elvtelen merkelizmust.
A németeknek a rendelkezésre álló háromból az a Merkel kellett, aki kormányzóképes, és folyósította a bérük 80 százalékát az elmúlt másfél évben. És valami nagyon hasonló történhetett a kommunizmussal is: ahhoz még nem él elég sok német elég rosszul, hogy bevállalja a tőkésvadászatért meg az albérletár-demagógiáért cserébe a Balpárt eszement külpolitikáját; divatkommunizmust pedig az SPD és a Zöldek is árultak – előbbi snájdig, felnőttes, polgári kivitelben, utóbbi sikk, klímatudatos, demokráciaexportőr csomagolásban. Nem csoda, hogy ilyen választék mellett alig kellett néhány nyugatnémet divatkommunistának
amely Európa közepén kivinné Németországot a NATO-ból.
Kelet-Németország elégedetlenjei pedig nagyon helyesen úgy ítélték meg, hogy a gyűlölt elitnek jobban fájnak a pária AfD-re leadott szavazatok, mint az, ha egy erős Balpárttal piros-zöld-vörös koalícióban végső soron Olaf Scholzot támogatják. Aki a volt NDK-ban Scholzot akarta, szavazhatott közvetlenül az SPD-re, meg is nyerték a választást a szocdemek a keleti tartományokban – ahhoz meg túl tapasztalt elnyomottak már az ossik, hogy a nyugatnémet balközéphez simuló Balpárttal akarjanak a wessik szemébe köpni.
Tehát 24 százalék SPD, 19 százalék AfD, 17 százalék CDU, 10 százalék Balpárt – ez a keletnémet eredmény az egyetlen igazán jó hír a német választásról, ilyen szavazatarányok mellett lehetetlen, hogy az AfD Szászországban sokáig ellenzékben maradjon, kormányra kerülésükkel viszont kénytelen lesz nyitni feléjük a CDU, őket pedig a miniszteri bársonyszékek – ahogy Baden-Württembergben a zöld, Türingiában a balpárti miniszterelnököt – szépen beszelídítik a szélről középre.
De van a választásnak tragédiája is, amely legalább annyira Németországé, mint a Balpárté. Az, hogy a pártválaszték bal szélére jóformán megszűnt az igény, hogy a kommunisták még a vérvörös Berlinben is csak gyenge negyedikek lettek, bizony azt jelenti, hogy a kommunizmus Angela Merkel nadrágkosztümjén megtapadva beette magát a német politika fősodrába.
Mintegy 56 százaléknyi berlini szavazta meg vasárnap a Deutsche Wohnen ingatlancég lakásainak kényszerállamosítását,
de csak 14 százaléknyian érezték szükségesnek azt, hogy a berlini kommunistákra szavazzanak. A maradék 42 százalék köszönte szépen, kiváló kezekben látta kommunizmusának képviseletét az SPD-nél meg a Zöldeknél: ha Marx középen van, minek balra szavazni?
Elvtárs*nők, itt valaki bizony gátlástalanul ellopta a vérbordó kommunizmust, majd pirosra, zöldre, feketére mosta – és senki nem gondolta volna, hogy az ember, aki megóvhatja Németországot a rendszervisszaváltástól, pont egy liberális lesz.
Márpedig most ez a helyzet: Christian Lindner liberálisai, akik józanul lezárásellenes politikájukkal, okos digitalizációs és gazdaságfejlesztési programjukkal szinte minden olyan jobboldalit elcsábítottak a CDU-tól, akiknek az AfD-t nem vette be a gyomra, most az egyetlen erő, akik középen tudják tartani a Merkel balra húzását fennakadásmentesen folytató örökösöket.
és ne rokkanjon bele a nagy német öngyilkosságba lehetőség szerint a gazdaság sem. Ha Lindner ellenzékben eleget súlyzózott, kormányon talán elérheti azt, hogy Németország tűrhető egészségben húzza ki addig, amíg a kommunizmus visszamegy szépen oda, ahova való – a szélbalos őrültek fejébe.
S mivel az Úr még a németeket is szereti, talán megadja nekik azt, ami most segíthet rajtuk: Christian Lindnert a pénzügyminisztériumba. És kommunizmust a kommunistáknak. De csak nekik. Államosítsanak csak a maguk szemétdombján. Úgy az igazi.
Michael Kyrath szerint aggasztó kérdéseket vet fel, hogy Szász-Anhalt Alkotmányvédelmi Hivatala az AfD minősítésénél a „meggyilkolt gyermekekre való hivatkozást” is kifogásolta.
„Pontosan ezt szeretnék az ukránok is” – jelentette ki az unió migrációs biztosa.
Az MCC Magyar–Német Intézetének igazgatója szerint a fiaskó ugyan nem Friedrich Merz személyes veresége, de Németországnak a jövőben minden nemzetközi érdekérvényesítő helyért sokkal keményebben meg kell majd harcolnia.
Egy friss felmérés szerint a kivándorlás mögött elsősorban gazdasági okok húzódnak meg.
Éles vita bontakozott ki az uniós belügyminiszterek találkozóján.
A szinkrontolmács is alig volt képes lépést tartani a miniszterelnök szidalmaival, az „Orbán-bábozással” és a többivel, mindezt a német kancellár előtt.
Úgy tekintett a kultúrpolitikára, mint hosszú távra építő tevékenységre, mely a pillanatnyi változásoktól némi függetlenséget követel meg.
Miközben Zelenszkij Európa és az Egyesült Államok bevonásával képzeli el a diplomáciai rendezést, Trump már inkább kétoldalú tárgyalás felé terelné Kijevet és Moszkvát. Putyin egyelőre nem látja értelmét a találkozónak.
