Miután Armin Laschet a párttörténet legkevésbé lelkesítő kancellárjelöltjeként a párttörténet legrosszabb állapotú pártszervezetével furcsamód a párttörténet legrosszabb választási eredményét érte el, minden bizonnyal nagy erőkkel keres most egy vállat, amin kisírhatja magát. És ez annak ellenére így van, hogy még láthatóan reménykedik abban, hogy kancellár lesz –
ami a szétweimarizálódott Berlinben nem is teljesen lehetetlen.
Erre a célra a keletnémet kommunistákból kifejlődött Balpárt csúcsjelöltje, Janine Wissler csúcsos vállát javaslom – van az olyan jó, mint egy CDU-s váll, főleg úgy, hogy párton belül úgysem szereti most Laschetet nagyjából a szülőanyja sem.
Itt az ideje egy kiadós, könnyel-sörrel folyó beszélgetésnek, mert a CDU és a Balpárt pont ugyanabban a kátyúban kuplungolnak éppen, hiába lesz az egyiknek ötször annyi mandátuma, mint a másiknak. Mindkettőt páros lábbal rúgták ki a választók eddigi otthonukból – a CDU-t a kancellári hivatalból, a Balpártot a Bundestagból. Mindkettőt csak egy kisebb csoda viheti oda vissza – a CDU-t Christian Lindner és Robert Habeck szimpátiája úgy emberileg, mint szakmailag, a Balpártot a német választójogi törvény végtelen kegyelme, amely három egyéni mandátum megszerzését követően nem érvényesíti az öt százalékos bejutási küszöböt. És mindkettő azért ragadt bele a nyúlós slamasztikába, mert az éj leple alatt ellopta tőlük valaki az egyetlen politikai terméküket.
A CDU-tól Angela Merkelt, a Balpárttól a kommunizmust.
Mint azt Greczula kolléga tegnap ékesen megírta, a német választók alapvetően nem Olaf Scholzot választották meg kancellárnak, hanem az ő piros standjánál vásárolták meg a két nagy középpárt által mustárral és ketchuppal magában, a Zöldek által meg saláta közé vagdalva árusított elvtelen merkelizmust.
A németeknek a rendelkezésre álló háromból az a Merkel kellett, aki kormányzóképes, és folyósította a bérük 80 százalékát az elmúlt másfél évben. És valami nagyon hasonló történhetett a kommunizmussal is: ahhoz még nem él elég sok német elég rosszul, hogy bevállalja a tőkésvadászatért meg az albérletár-demagógiáért cserébe a Balpárt eszement külpolitikáját; divatkommunizmust pedig az SPD és a Zöldek is árultak – előbbi snájdig, felnőttes, polgári kivitelben, utóbbi sikk, klímatudatos, demokráciaexportőr csomagolásban. Nem csoda, hogy ilyen választék mellett alig kellett néhány nyugatnémet divatkommunistának
a Wartburg-szagú pártfunkcionáriusok és esetlen fiatal aktivisták gittegylete,