„Muszáj messziről kezdeni. Talán onnan, hogy a magyar – európai összehasonlításban – egy szélsőségesen individualista nemzet, amelynek kooperációképtelenségére a politika még rá is játszik. Részben a hatalomtól független közösségek tudatos szétverésével (lásd a civilek elleni, orosz mintájú polgárháborút), részben az említett individualizmust szorgosan újratermelő, az együttműködésre nevelést a programjából tantervről tantervre szisztematikusan kihagyó oktatási rendszer fenntartásával.
Egymással együtt dolgozni, közös nevezőt keresni, kompromisszumokat kötni, a közjóért az egyéni érdekek egy részéről lemondani képtelen magyarokat gyárt a rezsim (mindegyik), és ennek az önsorsrontó, nemzetromboló következetességnek az eredménye képeződik le a társadalmi létezés minden területén, a közúti közlekedéstől a pártpolitikáig. Ezért van az, hogy nálunk a progresszív koalíciós kormányzásnak semmiféle hagyománya nincs; hogy az 1990 óta megkötött pártközi megállapodások a végkimenetelt tekintve nem szóltak másról, mint a koalícióba kényszerülő partnerek leszalámizásáról és élve felzabálásáról. És ezért van az is, hogy az elmúlt három évtizedben a parlamenti nagyszínpadra kilépő összes párt szétszakadt, és hogy egyiket sem sikerült olyan kicsire szeletelni, hogy ne maradjon benne még legalább két, egymással szemben álló frakció.
Ha viszont a fentieket mind számításba vesszük – és botorság lenne bármelyiket kihagyni –, akkor azt kell mondanunk: amit eddig az előválasztásban láttunk, az egy békés, kooperatív, a magyar tradíciókra és a közvetlen előzményekre többszörösen rácáfoló munkamenet. A termék még kicsit sorjás, kicsit kiforratlan, de semmivel sem rosszabb (sőt), mint amit ettől a réges-rég nagyjavításra, vagy inkább teljes cserére szoruló gyártósortól várni lehetett.”
Fotó: MTI/Mohai Balázs