A contra-aquincumi vártán

Gaius légiós tűnődései Contra-Aquincum bástyáján Róma 1021. esztendőjében, amit a keresztények a 269.-nek mondanak

Előttem a Barbaricum, mögöttem az Imperium; előttem a Barbaricum, mögöttem az Imperium, nem felejtem, nem felejthetem; én, Gaius az őrszeme vagyok, Contra-Aquincum a bástyája; mögöttem a Danuvius, birodalmunkat, hagyományainkat, hitünket és népünket századok óta védő folyam,

Előttem a Barbaricum, ameddig a szemem ellát e sötétedésben, vizenyős mezők terülnek el; télen néhány vad lovas jött onnan, a mocsáron túli, élhetetlen homokpusztákról, botokkal támadtak ránk, azt hitték, ettől megfut majd Róma serege, hahh, lendületből öltük le a lovaikat, víz alá nyomtuk őket; apró termetű, koszvadt, szarszagú nyomorultak voltak, nem ismerték a fürdést és a magasabb harcművészetet; ki tudja, melyik néphez tartoztak, nem értjük az ugatásukat, ahogy ők se a mi kifinomult nyelvünket; de megvédtük magunkat…

Mert mögöttem az Imperium, a Danuvius túlpartján egy jó sétára Aquincum dicső városa széles útjaival, pompás házaival, messzi vidékekről származó portékáival és nőivel, a minap is jó dolgom volt eggyel, aztán a fürdőben áztattam tagjaimat, drukkoltunk az arénában annak a trák óriásnak, akit már harmadik éve nem tudott legyőzni a többi rá küldött gladiátor…

De egy ideje nem hagy nyugodni valami – nem vagyunk-e mi is csak gladiátorok, Róma légiósai Britanniától Syriáig, ismeretlen hatalmasok játékkatonái, hol megfizetve, hol nem, hol a barbárokkal, hol sajátjainkkal küzdve, ide-oda küldözgetve, hogy eljátsszuk a hős katona szerepét?

Hát én is itáliai vagyok,

Philippus Arabs volt akkor a császár, egy syriai katona a Caesarok örökében, de meg kell hagyni, megadta a módját a mulatságnak, vagy ezer gladiátort meg mindenféle vadállatot vágtak le a Colosseumban; ott voltam, folyt a vér és az ingyenbor, és zabált a nép, és ünnepelték az arab császárt, amíg aztán egy évre rá el nem vágták a torkát az ellene forduló katonái…

És azóta is mindig ugyanaz, jön egy katona, ígér mindent, császár lesz belőle, de nem tudja a népet és katonáit kifizetni, elvágják a torkát; jön az újabb, ő is elbukik; már csak röhögünk itt, a végeken, hogy előbb ér ide az új császár halálának, mint hatalomra kerülésének híre…

És mögöttem az Imperium, a birodalom áll, de valami már megváltozott az emberekben, valahogy eltűnt a tartásuk, az egyik a mának él, dőzsöl, utazgat, kincseket halmoz fel, gúnyolja a régi isteneket, és nevet rajtunk, szegény katonákon, a másik meg a mára se gondol, csak a halálra; a feleségem sem jött velem ide Pannoniába, otthon maradt Mediolanumban, a Krisztus-hívő zsidók szektájába jár, és

meg ne foglalkozzon e világgal, mert halála után jön majd az igazi élet; hát nem csoda, hogy fiam nem lett katona, otthon heverészik anyja mellett, csak mosogat, söpröget, tereget, mint valami olcsó rabszolga…

Hát áll még a Birodalom, fontoskodik a senatus; mégis, egykor a barbárok előttünk voltak, Róma meg mögöttünk, de a barbárok már beköltöztek a Birodalomba, mögöttünk szervezkednek, idegen kultuszokat terjesztenek, mégis hivatalt kapnak, és parancsnokságot a seregben, de fogják ők védeni Rómát a saját vérüktől? A másik meg Krisztus-hívőnek áll, eldobja fegyverét, és azt mondja, téríteni megy a barbárok közé, a levágott fejét kapjuk vissza egy lándzsa hegyén…

ez az én vártám, ez a bástyám, itt állok, mást nem tehetek; és ha megérem a leszerelést, talán lesz egy kis szőlőm és méhesem a Pelso tó fölötti dombokon, nézek majd napnyugatra, a zöldeskék víztükörre, és hinni fogom, hogy Róma örök és a Birodalom... (Nyíl suhan a kinti sötétségből. Gaius légiós eldől. Más nem áll a helyére.)    

A cikk a Mandiner hetilap Utolsó Figyelmeztetés rovatában jelent meg először