És azóta is mindig ugyanaz, jön egy katona, ígér mindent, császár lesz belőle, de nem tudja a népet és katonáit kifizetni, elvágják a torkát; jön az újabb, ő is elbukik; már csak röhögünk itt, a végeken, hogy előbb ér ide az új császár halálának, mint hatalomra kerülésének híre…
És mögöttem az Imperium, a birodalom áll, de valami már megváltozott az emberekben, valahogy eltűnt a tartásuk, az egyik a mának él, dőzsöl, utazgat, kincseket halmoz fel, gúnyolja a régi isteneket, és nevet rajtunk, szegény katonákon, a másik meg a mára se gondol, csak a halálra; a feleségem sem jött velem ide Pannoniába, otthon maradt Mediolanumban, a Krisztus-hívő zsidók szektájába jár, és
olyan ostobaságokkal tömi fiam fejét, hogy fordítsa oda az ellenségnek a másik orcáját is,
meg ne foglalkozzon e világgal, mert halála után jön majd az igazi élet; hát nem csoda, hogy fiam nem lett katona, otthon heverészik anyja mellett, csak mosogat, söpröget, tereget, mint valami olcsó rabszolga…
Hát áll még a Birodalom, fontoskodik a senatus; mégis, egykor a barbárok előttünk voltak, Róma meg mögöttünk, de a barbárok már beköltöztek a Birodalomba, mögöttünk szervezkednek, idegen kultuszokat terjesztenek, mégis hivatalt kapnak, és parancsnokságot a seregben, de fogják ők védeni Rómát a saját vérüktől? A másik meg Krisztus-hívőnek áll, eldobja fegyverét, és azt mondja, téríteni megy a barbárok közé, a levágott fejét kapjuk vissza egy lándzsa hegyén…