Gaius légiós tűnődései Contra-Aquincum bástyáján Róma 1021. esztendőjében, amit a keresztények a 269.-nek mondanak
Előttem a Barbaricum, mögöttem az Imperium; előttem a Barbaricum, mögöttem az Imperium, nem felejtem, nem felejthetem; én, Gaius az őrszeme vagyok, Contra-Aquincum a bástyája; mögöttem a Danuvius, birodalmunkat, hagyományainkat, hitünket és népünket századok óta védő folyam,
ami csak áramlik megállíthatatlanul, mint a felhők Pannonia egén, mint a barbárok a határaink mentén…
Előttem a Barbaricum, ameddig a szemem ellát e sötétedésben, vizenyős mezők terülnek el; télen néhány vad lovas jött onnan, a mocsáron túli, élhetetlen homokpusztákról, botokkal támadtak ránk, azt hitték, ettől megfut majd Róma serege, hahh, lendületből öltük le a lovaikat, víz alá nyomtuk őket; apró termetű, koszvadt, szarszagú nyomorultak voltak, nem ismerték a fürdést és a magasabb harcművészetet; ki tudja, melyik néphez tartoztak, nem értjük az ugatásukat, ahogy ők se a mi kifinomult nyelvünket; de megvédtük magunkat…
Mert mögöttem az Imperium, a Danuvius túlpartján egy jó sétára Aquincum dicső városa széles útjaival, pompás házaival, messzi vidékekről származó portékáival és nőivel, a minap is jó dolgom volt eggyel, aztán a fürdőben áztattam tagjaimat, drukkoltunk az arénában annak a trák óriásnak, akit már harmadik éve nem tudott legyőzni a többi rá küldött gladiátor…
De egy ideje nem hagy nyugodni valami – nem vagyunk-e mi is csak gladiátorok, Róma légiósai Britanniától Syriáig, ismeretlen hatalmasok játékkatonái, hol megfizetve, hol nem, hol a barbárokkal, hol sajátjainkkal küzdve, ide-oda küldözgetve, hogy eljátsszuk a hős katona szerepét?
Hát én is itáliai vagyok,
jó húsz éve már, hogy ifjúkoromban láttam Rómát, a ludi saeculares napjaiban, az ezeréves város ünnepén;
Philippus Arabs volt akkor a császár, egy syriai katona a Caesarok örökében, de meg kell hagyni, megadta a módját a mulatságnak, vagy ezer gladiátort meg mindenféle vadállatot vágtak le a Colosseumban; ott voltam, folyt a vér és az ingyenbor, és zabált a nép, és ünnepelték az arab császárt, amíg aztán egy évre rá el nem vágták a torkát az ellene forduló katonái…
És azóta is mindig ugyanaz, jön egy katona, ígér mindent, császár lesz belőle, de nem tudja a népet és katonáit kifizetni, elvágják a torkát; jön az újabb, ő is elbukik; már csak röhögünk itt, a végeken, hogy előbb ér ide az új császár halálának, mint hatalomra kerülésének híre…