Ősidőkben is voltak pride-felvonulások Budapesten, például 2008-ban. Igen különös esemény volt az az évi, ahol a szemtanú épp a főszereplőket nem látta felvonulni. A gayeket és homofób támadóikat. Nagyot fordult azóta a világ. A karácsonyt kicsivel, a Prideot naggyal írjuk. A gayeket felváltották az LMBTQ-személyek, ellenségből pedig talán több van, mint akkoron. Részletes beszámoló.
A pride komoly dolog, van ugribugri, polgári jog, szabadság meg minden, úgyhogy egyszer minden belevaló srácnak ki kell oda menni. Táncikolni, nézgelődni, lufit árulni vagy bármi másért. Nálam 2008-ban lett aktuális a dolog.
Az egész azzal kezdődött, hogy a család nyaralt, én meg otthon maradtam dolgozni a hétvégén. Valamikor délelőtt indult a cirkusz. Szirénázgatás, helikopterezgetés, tán még ló is nyerített, de az igazat megvallva, az egész hangspektrum elemzéséhez nem volt bennem elég kurázsi. Ettől függetlenül többször is azon kaptam magam, hogy a munka helyett akusztikai és fonetikai problematikák kötik le a figyelmemet. Zárom az ablakokat, húzom le a redőnyöket, gyújtom a villanyokat és káromkodok, ilyesmi. Délutánig bírtam az idegállapotot. Majd elindultam megnézni, hogy mi ez a ricsaj, hátha attól lenyugszom. Végül is olyan még nem volt, hogy hangos szóval vagy testi erővel fenyegetve célt ne értem volna okosan, legyenek akárhányan is a kedves felvonulók.
Bicajra pattantam és a hangforrás, a Városliget felé indultam. A szerb nagykövetség melletti Délibáb utcánál tanyáztam le egy lámpavasba kapaszkodva, de minden erőszakos felhang nélkül. Kissé meglepett, hogy a Hősök terén és a Dózsa György úton alig lézeng egy-két száz nézelődő és megfigyelő elszórva.
A zaj viszont pokoli volt. A levegőben két helikopter körözött egy kb. egy kilométeres sugarú pályán, s épp akkor ereszkedtek alább úgy 50-60 méterre az Andrássy út végén, a tér szájánál. A Kós Károly sétányon, a Herminán és az Ajtósin pedig megszámlálhatatlanul sok rendőr-, APEH-es és vámos autó haladt lépésben körbe-körbe, egymástól néhány méternyire, miközben bömböltették a szirénáikat. Úgy tűnt, szakmailag először a Liget rigóival szükséges leszámolniuk.
Később sokat méláztam azon, hogy a korszerű harcászati légijárművek emiatt szálltak-e alább, vagy az alászállásuk jelezte, hogy az eseményeket meg kell indítani, de talán mindegy. Közvetlenül mellettem tehát egy század Hugo Boss-mintájú, sötétkék egyenruhába öltözött szőke, kékszemű, tizenhatéves fiatal masírozott ki a Délibáb utcából, és fordult balra a Hősök tere felé. Belenéztem a szemükbe, ám volt a tekintetükben valami zavarba ejtő, és végül is örültem, amikor végre tovamentek.
Ekkor tűnt fel, hogy mögöttük szivárványos táblákat cipelő emberek haladnak az Andrássyról a Rippl Rónai utcán át keresztbe. Nosza rajta, odahajtottam és ismét volt min meglepődni. Kamionos hastáncosok helyett sétáló nagymamákat, unokákat, asszonyokat láttam, meg egy külföldi illetőségű biztonsági cég embereit, akik a vonulókat hangos szóval terelték errefelé.
Nem tudtam, hova mennek és mi fog történni a nagymamákkal, így visszatekertem, de most már lejjebb, a Benczúr utca és a Dózsa György út sarkához. Ott egy 50-60 fős izgatott tömeg torlaszolta el az utcavéget és kukucskált ki a Dózsára, hogy történik-e már valami. Egyszer csak valaki elkiáltotta magát, hogy „Vízágyú!”, majd mindenki hátrálni, visszakozni kezdett. Esélyem se volt, hogy a társadalmi státusomat méltón kifejező koromfekete, aranymatricás, terebélyes, háromsebességes agyváltós, angolkormányos kerékpáromat a lökdösődők közt megfordítsam, így én is menekülőre fogjam. Amiért később hálát adtam a sorsnak, mert
A lassan haladó vízágyúból nem spriccelt víz. Előtte két trikóra vetkőzött férfi ugrált és hadonászott, néhány társuk pedig a járdáról bíztatta őket férfiasan lelkes kiáltásokkal. Szintén nem tudom, hogy már ott megfogalmazódott-e bennem, vagy csak később jutott az eszembe, de ha egyszer valakit felbérelnék, hogy pénzért tüntessen nekem, akkor épp az ilyen olcsó, könnyen kiismerhető ripacskodástól való tartózkodásra figyelmeztetném erélyesen, több lelkesedést és színészi kompetenciát követelve a tisztes díjért.
Ahogy elhaladtak előttem, hirtelen nagy cseppekben hullani kezdett az eső. Hazagurultam, de végül nem lett zápor. Aztán jött az esti híradó, melyből megtudtam, hogy mérhetetlenül nagyszámú homofób elem volt jelen, s próbálta megakasztani a békés polgárjogi tüntetést, Budapest pedig éppen, hogy el nem esett.
Leszámítva a Lázadás a Bountyn megnézését hatodikban, sose éreztem magamban a stratégát és a fregattkapitányt. Másnap mégis beugrott, hogy számszerűleg talán mégiscsak többen voltak a nézelődők, mint a pride-os férfiak és a nácik együttvéve, és ez mégis hogy lehet? És hogy nézhette be éppen ezt a mindig tiszteletre méltó sajtó?
Aztán az ütött szöget a fejembe, milyen különös, hogy a nagy erőkkel kivonult rendőrök helyett egy biztonsági cég vigyázza a rendet éppen ott, ahol a leginkább lehet karhatalomra szükség. Majd pedig az, hogy hogyan ténfereghettek az elkülönítendő szivárványos és náci szabadcsapatok ugyanabban az utcában, ha egyszer ők az ellenségek? Később persze az is feltűnt, hogy kicsit mintha alultervezték volna az illetékesek a vízágyúval szembeszálló hősök számát, s elgondolkoztatott, hogy a vízágyú merre ment volna tovább, ha az a kettő szerencsétlen egyszerűen félreáll és visszamegy a térre?
A legkínzóbb felismerés azonban a következő volt: az ott-tartózkodás egy órája alatt, hogy
s még be is verték valamelyikük orrát néhány méterre tőlem, az Ötvenhatosok terén. Ugyanis itt mérlegeltem öt percig, hogy lesz-e nagyobb eső vagy sem. Úgy látszik, annyira lekötötte a figyelmemet a meteorológiai helyzet, hogy a tömegverekedést nem észleltem magam körül.
Apropó, ijedtség. Idővel az is megvilágosodott, hogy mi volt olyan kellemetlen a vonuló fiúkban. Egyikük se beszélt, csak néztek a szép kék szemükkel szótlanul és szomorúan, márpedig ez ebben az életkorban, bevetés közben szinte lehetetlen, mondhatni, abszurd. Azóta is morfondírozok rajta, hogy kivágták a nyelvüket a rézbőrű indiánok, vagy egyszerűen csak kuss volt, hogy ne derüljön ki a külföldi illetőség. Amúgy a csinos egyenruha, az ezüstös paszományok, a bőrből készült hasznos öltözék-kiegészítők és lábbelik értéke alsó hangon is úgy kétszázezerbe fájhatott fejenként a donornak, akinek innen is minden tiszteletem, éljen bárhol is e Földön. Vagy látta bárki bárhol máshol így együtt a több milliós hacukát?
Érdekesség, hogy bár bejárta a világot az esemény híre, mindenhol ugyanazt az egy filmet adták róla, amit egy magyar tévétársaság készített. Mára a híradások jelentős része eltűnt az internetről, érdemes tehát megnézni az alábbi ritka videót. Benne az üres teret, az egy-két tucatnyi támadót, akik fura módon valamennyien 30-35 év körüli férfiak, a földuzzasztott rendőri erőt, valamint az ügyes operatőri és vágómunkát, hogy minden többnek és másnak lássék, mint ami.
nyitókép illusztráció, MTI
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A közel négyszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötet nem csak a Liget páratlanul gazdag, több mint két évszázados múltját mutatja be történeti hűséggel, a jelen, azaz a Liget Budapest Projekt fejlesztései is kiemelt szerepet kapnak.
Bárónkat ugyanaz vezette a közszolgálattal való menyegzőjére, mint Széchenyit, Wesselényit, akik ifjan kijártak a pusztába csárdázni, húsos parasztlányokkal táncolni, vedelni a lőrét: a csömör.
Bár a mainstream sajtó holmi diktátorként mutatja be a megválasztott elnököt, a Gaetz-ügy megmutatta, gyorsan képes korrigálni.
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Késelés történt egy kelet-kínai főiskola előtt, nyolc ember meghalt, további 17 pedig megsérült.
Amióta a FIFA hivatalosan is bejelentette, hogy a 10 év múlva sorra kerülő világbajnokságra a közel-keleti országban kerül sor, máris grandiózus tervekről hallani.
Ráébredtek arra, hogy Európa nehezen tart lépést az Egyesült Államokkal és Kínával.
