A nyolc az egy jó szám

„A napokban végzett a felvételiztetéssel, nyolc szerencsés hallgatóval fog együtt dolgozni. Érte pozitív vagy negatív csalódás, vagy ilyen mezőnyre számított?

Nagyon örülök, hogy végül mind a nyolcukat felvettem. A nyolc az egy jó szám. Nagy szigorral csak hatan lehetnének. Egy jó színvonalú társaság, akiknek van még mit tanulniuk bőven, de bennük van az a fajta érzékenység, ami alap dolog annál, aki mester szakra jelentkezik. Itt már feltételezhető, hogy felgyülemlett annyi tudás, érzelem és tapasztalat, hogy van, amit el akarnak mondani. Három lány van és öt fiú, és mind a három lány nagyon jó, sőt ők voltak az igazán jók. Azután a fiúk is felzárkóztak. Fáradhatatlanul hangoztatom a szeretet minden fölött valóságát, és nagyon örülök, hogy úgy látom, hogy mindegyikben jelen van a szeretet. Abszolút jelen van, kíséri a munkájukat és a gondolataikat. Mind a nyolc film, ami azután a felvétel tárgya lett, tele van szeretettel. Ennek végtelenül örülök, mert ezt nagyon nehéz előállítani ebben a világban, amiben élünk. Én mérhetetlen szeretetben nőttem föl egy régi óbudai családban, és a mai napig – akik még vagyunk – rettenetesen összetartunk. És ez bennük is megvan. Lehetett látni, hogy nem kell kényszeríteni őket arra, hogy úgy gondolkodjanak, ahogy én szeretném. A másik amit nagyon meg akarok tanítani, mert nagyon kiveszett, az az emberség. Az egy nagyon nehéz foglalkozás az emberséget megőrizve és szolgálva talpon maradni ebben a szakmában. Ezt akarom nekik tanítani, a szakmát meg az ízlést. Hál’Istennek minket olyan tanárok tanítottak… Nekem a Máriássy Félix volt a rendező tanárom, Illés György az operatőr tanárom, Szőllősyné, – akire mindenki hivatkozik a mai napig – a művészettörténet tanárom, Hegedűs Géza az irodalom, Gyárfás Miklós a dramaturgia, Petrovics Emil a zene… Nagyon szeretném nekik ezt a fajta szellemi gazdagságot átadni, és nagyon szeretném elérni, hogy számukra is ekkora élmény lenne a tanulás itt az Egyetemen.

És hogy húsz év múlva elmondhassák büszkén, hogy ők Koltai tanítványok voltak.

Igen, hogy ők ebbe az irányba lettek terelve. Hogy ők azért ilyenek, mert mondták nekik, hogy ők ilyenek legyenek. Nem szabad erőszakosnak lenni, csak finoman szabad terelgetni a tanítványokat. Ezt csinálta velem az Illés Gyuri, a Papi. Soha nem akarta erőszakosan megtanítani azt, hogy milyen ő maga, vagy egy megoldást, amit ő tud. »Nézze itt annyi féle megoldás van, és úgy is az lesz, amit maga majd akar« – mondta. »Ha olyan, biztatni fogom, hogy menjen az ösvényen.« Az ösvényen egyedül megy az ember végig, ő csak terel rajta. Hozzám nem ért, de a keze ott volt. Olyan közel volt, hogy ne tudjak leesni az ösvényről. Ez a legszebb a pedagógiában, ha van értelme ennek a tanításnak, hogy az ember terelni tudja a srácokat. És ezt a nyolcat úgy érzem érdemes terelni, és fogom tudni okítani őket.”