A méhlegelők tragédiája

– Kapált már az elvtárs?

– Mostanában nem.

– Akkor próbálja meg.

Ez a Magyar retró-jelenet jutott eszembe a fővárosi „méhlegelőkkel” kapcsolatban, annyi módosítással, hogy a kapálást lecseréljük kaszálásra. Szóval:

– Kaszált már az elvtárs?

– Mostanában nem.

– Akkor próbálja meg.

De vajon tényleg meg kell próbálnia? Mindenképpen kaszálnia kell az elvtársnak? Ha igen, akkor mindenhol egyformán és egyformára kell? S mi a jobb, a pázsit vagy a gaz? Egyáltalán, mi az, hogy „gaz”? S mindenekelőtt: mi az, hogy „méhlegelő”?

*

Szimptomatikus vita bontakozott ki a fővárosi kaszálási gyakorlat átalakításáról. Kezdetben érdeklődéssel követtem Budapest „elgazosodásának” történetét, de egy ideje már inkább

Természetesen lényegi különbség van egy pusztán elhanyagolt és egy valóban rovarbarát és vadvirágos terület között, amiként azt is számba kell venni, hogy a magasabbra növő vegetációval hogyan bánik az ember (például könnyebben eldobja-e a szemetet, mondván, úgysem tűnik fel a magas „fűben” stb.). De az, hogy a kaszálás ritkítása ilyen nagy port kavart, leginkább azt mutatja, hogy a természet(es)hez fűződő kapcsolatunk még annál is lazább, mint ahogyan azt egyébként gondolnánk. S azt, hogy a zöldfelületek megjelenéséről alkotott vélekedésünket nem a természetes tájkép, hanem a mesterséges parképítési hagyományok alakítják.

Méhlegelőnek hagyományosan egy terület mindazon növényeinek az összességét szokás nevezni, amely a méheknek táplálékot, nektárt, virágport és más szükséges anyagokat szolgáltatnak. Beszélhetünk természetes, gazdasági és mesterséges méhlegelőkről is. Előbbi a természetes módon meglévő, mézelő virágokkal borított környezetet jelenti; a gazdasági méhlegelők közé tartoznak például a gyümölcsösök; míg a mesterségesek közé azok a területek tartoznak, ahol kizárólag a méhek kedvéért vetnek bizonyos növényeket. Hosszabban ezt lásd például itt, itt és itt.

A városi „méhlegelők” tehát kiterjesztik a fogalmat annak szűkebb, csak a házi méhekre és azok igényeire koncentráló jelentéséből egy tágabb értelemösszefüggés irányába. Innen származtatható a fogalmat és jelenséget kísérő vita.

E területek jelentősége abban áll, hogy nemcsak táplálkozó-, hanem búvóhelyet is biztosíthatnak a legkülönfélébb élőlények számára, a ritkábban vagy egyáltalán nem bolygatott területek egyes fajok felszaporodását is elősegíthetik, s jelentékeny módon képesek befolyásolni az adott terület mikroklímáját. A vadvirágok és gyomok nem egyazon időben virágoznak, éppen ezért nyújtanak hosszú távon is táplálékot a rovaroknak. Nehéz egy képről megítélni, de lehetséges, hogy amit a Fidelitas fiataljai lekaszáltak, nyár végén virágzott volna.

Nem minden méhalkatú mézelő, és nem is a házi méhek kedvéért szokás átalakítani a kaszálási gyakorlatot. A beporzásban a tenyésztett házi méheknél jelentősebb szerepet játszanak a vadméhek (amelyből itthon mintegy 700 faj található meg, és amelyek jelentős része nem folytat szociális életmódot) és egyéb beporzók (például különböző lepkék), amik a radikálisan urbanizált területeken éppúgy nehezen találják meg a létfeltételeiket, mint az intenzív mezőgazdálkodás által használatba vett, vegyszerezett területeken. A „természet” valahová e kettő közötti szűk mezsgyébe szorult vissza. Mivel nemcsak egyes méhek specializálódtak bizonyos növényekre, hanem fordítva is, a méhalkatúak számának csökkenése a hazai flóra bizonyos képviselőinek létét is veszélyezteti. A vadméhek egy része nem kaptárban vagy fában rejtőzik, hanem például a földbe fúrja be magát, de olyanok is vannak, amelyek üres csigaházakban vagy a meghagyott avarban rejtőznek. Minél kevésbé használatba vett egy terület, annál inkább alkalmas arra, hogy több faj találja meg benne a létfeltételeit. Lásd például ezt az összefoglalást.

Az extenzíven kaszált és vegyszerezetlen területeken annak az esélye is megnőhet, hogy az adott helyen eredetileg jellemző, őshonos flóra legalább részben ismét erőre kapjék.

Ennek jeleként az őshonos növényzet bizonyos képviselői – például a búzavirágok és a szarkalábak – eltűnnek, helyüket idegenhonos invazív fajok váltják fel. A gyakori kaszálást csak a legigénytelenebb fajok élik túl, az értékes, ezért védett fajok nem. Azokat hagyományosan az extenzív kaszáló-legeltető gazdálkodás tudta megőrizni.

Ahogyan a Kiskunsági Nemzeti Park írása is kiemeli: „a gyomoknak is megvan a maguk szerepe a természetben”, az eltüntetésükre tett kísérlet óriási hiba, mert jelentős ökológiai károkat okoz. Ott, ahol ritkábban végeznek kaszálást, a magasabbra hagyott növényzet megtartja a csapadékot, kevésbé melegszik fel és szárad ki a talaj, ami miatt javul a talajélet, ezáltal a talaj tápanyagtartalma és így tovább. A talaj kiszáradásának megelőzését nem lehet eléggé hangsúlyozni a súlyos aszályokkal terhelt nyári időszakban.

Nyilván nem elhanyagolható, hogy az adott vegetáció a külső jegyei alapján mennyire nyeri el a tetszésünket, vagyis hogy esztétikusnak érezzük-e vagy sem. Ebben az esetben viszont azzal is számot kell vetnünk, hogy esztétikai értékítéleteinket milyen előfeltevések alakítják.

*

Természetesen megint csak van különbség egy nagyváros és egy kistelepülés között, egyszerűen fogalmazva: nem feltétlenül mutat minden mindenhol jól. Az a kép, ami a legtöbbünkben él a gondozott parkról, a természettől eltávolított táj- és kertépítészeti tradíciókból fakad, így a franciakertek (vagy barokk kertek) mintáit követi. Szokás ezeket a kerteket mértani vagy matematikai kertnek is nevezni, legfőbb tulajdonságukra, a szabályos elrendezettségre utalva. E tájépítészeti hagyomány logikája szerint a kert az épület előszobája (másik oldalról: meghosszabbítása), vagyis nem önálló „entitás”, hanem kiegészítője és visszatükrözője az épített környezetnek. A természet itt nem más, mint a modern karteziánus értelemnek alávetett tárgy. A kert (és manapság a városi zöldfelület) nem élőhely, hanem puszta artefaktum, díszítőelem, mai szóval élve termék. A „tájépítészetből” itt az utóbbi dominál.

S bár a franciakert ellentéteként bontakozott ki az angolkert (vagy tájképi kert) hagyománya, az úgy közelítette a természethez az embert, hogy annak megalkotottsága ismételten el is távolította attól, amennyiben az angolkert elrendezettsége a festőiséget helyezte előtérbe, a kertet ismételten mint műalkotást állítva elő. A kert ekkoriban, a 18–19. század fordulóján, például Kazinczynál is, képzőművészet; bizonyos értelemben e két felfogás öröklődik tovább ma is. Mert amikor hibátlan szépséggel megalkotott zöldfelületeket szeretnénk magunk körül látni, akkor ott az esztétikai értékítéleteinknek a természet meghaladására irányuló modernista hagyománya bontakozik ki és munkálkodik szüntelen.

*

Az egyik fő kérdés valójában az, hogy valóban Budapesten és általában a nagyvárosokban kell-e felhagyni a gyepnyírással. Ez az, amiről nemcsak lehetne, hanem nagyon is kellene legitim vitát folytatni. Mert nemcsak a „méhlegelők” megjelenésére adott reakciók tünetértékűek, hanem már önmagában maga az a kezdeményezés is, hogy a nagyvárosok kísérleteznek ilyesmik létrehozásával. (Egyébként nem kizárólag a főváros: szerte az országban, például Debrecenben is léteznek ilyen területek éppúgy, ahogyan rovarhotel is. A Veszprémre kidolgozott kiadvány – Klímaadaptív gyepgazdálkodás a városban – pedig innen elérhető, ugyanitt fut a Vadvirágos Veszprém program stb.)

Nem magától értetődő, hogy milyen mértékben van létjogosultsága a „rurális városnak”, vagyis a vidék és a város ilyesfajta közelítésének. Önmagában nem probléma, hogy Budapest is kísérletezik ilyesmivel, az viszont igen, hogy a fenntartható gyepgazdálkodás egyre kevésbé létezik vidéken is. A funkciók el nem különülése leginkább zavartságot és szereptévesztést eredményez: a város nem vidék, a vidék nem város.

Ezek a gyakorlatok, támogathatóságuk ellenére, néha

Miért?

Hagyományosan évente egy–három alkalommal kaszáltak, a legelsőre általában májusban került sor. De ez a tradicionális kaszálási gyakorlat egy kultúrába ágyazódott, akárcsak az összes többi, növényekhez és állatokhoz kapcsolódó munkavégzés. Azért kaszáltak, mert az állatoknak szénára volt szükségük, és akkor kaszáltak, amikor a vegetáció állapota erre már lehetőséget adott. Annyit kaszáltak csak, amennyire szükségük volt, többet nem, de nem „ökotudatosságból”, amely szó régen nem is létezett, hanem egyszerűen azért, mert nem érezték szükségét, hogy olyan területeken avatkozzanak be, amelyet nem vontak be a közvetlen hasznosításba. Itt most a vadvirágos és mozgatatlan területek ebből a kultúrából kimetszve, önmagukban állnak; egyik oldalon a „méhlegelő”, a kaszálatlan folt a „természethez való visszatérés” és az „ökotudatosság” jegyében, a másik oldalon a belvárosi autópálya, a benzingőz, a hatvan fokos aszfalt, a globális fogyasztói kultúra.

A városi méhlegelők és extenzív kaszálás paradoxona ebben áll. Örülhetünk a létezésüknek, mert azt a modernista hübriszt, amely mindent, ami körülveszi, a maga eltorzult képére akar erőszakolni, nemes egyszerűséggel kiiktatja. Egy olyan egyszerű mozdulattal, mint a kaszálás ritkítása vagy a növényzet cseréje, fityiszt mutat a természetes állapotoktól viszolygó modernista gőgnek. A természetközelibb állapotok lokális visszaállítására és az alkalmazkodás irányának megfordítására (az embertől a természet felé) tett kísérletek olyan tevékenységek a gyakorlatban, amik teljességgel korrelálnak például Martin Heidegger technológiakritikájával éppúgy, mint mondjuk Molnár Tamás tradicionalizmusával. „A modern nyugati társadalom egyik legnagyobb hibája az, hogy teljesen elvágta magát a természettől” – írja David Engels. Egy zöld-konzervatív értékrend felől nézvést kevés jobb dolgot tudok elképzelni az alkalmazkodás irányának megfordításánál, ami ennek a kapcsolatnak az újrafelvételére kényszerít.

Ám viszonylagos komolytalanságuk is ebből fakad: egy fenntarthatatlan nagyváros „méhlegelői” nem vehetők egészen komolyan. Kivált akkor nem, ha nem is ténylegesen vadvirágos területekre, hanem elhanyagolt dudvások közepébe kerül ki a méhlegelőt jelző tábla. Annak a parciális gondolkodásnak a termékei, mint a zöldtetők, a „függőleges erdők”, a veganizmus, a klímaváltozás totalizálása az ökológiai válság egészével szemben, vagy az értelmezhetetlen „klímavészhelyzet”, amiről ma sem tudjuk, hogy mi is valójában. Az egész helyébe léptetett rész pedig maga a megtestesült modernitás, az meg maga a pusztulás.

Másodszor, feltűnő, hogy a fővárosi érvvezetés egyik sarokpontját a nyugat-európai példák képezik. Vagyis a progresszív gondolkodásra jellemzően ezúttal is a mintakövetés dominál, de nem a saját tradíció revitalizálása, hanem a nyugati nagyvárosi praxis másolása. Az olyan gyakorlatok, mint a Stockholm-módszer, nem az innovációt jelentik, amint azt hangoztatni vélik, hanem éppen az életmódunk borzasztóan groteszk voltát mutatják, ahol a nagyvárosi fákat ilyesfajta ügyeskedéssel lehet csak életben tartani. A helyzethez igazodva üdvözölhetjük az eljárást, de a jelenség inkább ijesztő, mint előremutató.

Nem a nyugat-európai mintakövetés miatt volna fontos, hogy újragondoljuk a (bel)városi zöldterületeket, hanem az ökológiai fenntarthatóság miatt, értve ez alatt a biológiai sokféleség megőrzését éppúgy, mint a gazdasági fenntarthatóságot (egy gazdag vegetációval borított területen például jelentősen csökken az öntözési költség stb.). Mindegy, hogy a világ metropoliszaiban vannak-e „méhlegelők” vagy nincsenek, s ha vannak is, milyenek, pusztán a meglétük még nem támasztja alá, hogy itt is kell, hogy legyenek.

Ez így viszont már inkább hangzik zöld-konzervatív „programnak”.

Ám ez a vita arra is rámutatott, hogy nemcsak bal és jobb, progresszívek és konzervatívok, hanem zöld és nem zöld, vidéki és urbánus jobboldaliak között is szakadék tátong. A látványzöld kísérletek alkalmasint jogos bírálata mellett a valóban ökologikus, a konzervatív értékrendbe szervesen illeszkedő gyakorlatok elvetése komoly hiba.

Nyitókép: MTVA/Bizományosi: Róka László