Tényleg elrontják a pártok az előválasztást?

„Korábban többen kifogásolták azt, hogy a választás túlságosan zárt, vagyis túlságosan a hat összefogó ellenzéki pártnak kedvez. Emellett az is felmerült, hogy az előválasztás módszere nem eléggé kreatív, nem ad lehetőséget arra, hogy a választók árnyaltabb módon fejezzék ki a véleményüket. Illetve, sokak félelmeit kifejezve, az is, hogy az előválasztást könnyű lesz manipulálnia a rezsim híveinek.

Az elmúlt napokban megjelenő kritikus hangok nem függetlenek ugyan ezektől a korábbi panaszoktól, de egy konkrétabb és aktuálisabb problémára fókuszálnak: arra, hogy az ellenzéki pártok sorra léptetik vissza egymással szembeni jelöltjeiket, és ez sokak szemében aláássa az előválasztás komolyságát.

Az előválasztás mostani intézménye egy kényszermegoldás, amit gyűlölök, mert összekényszerít olyan pártokat, amelyeknek egy demokráciában, arányos képviselet mellett a választások előtt biztosan nem kellene együttműködniük, és leszűkíti az állampolgárok választási lehetőségeit.

A kényszerhelyzetet az Orbán-rezsim tudatosan állította elő a választási rendszer manipulálásával, abban a reményben, hogy az ellenzéki pártok képtelenek lesznek valaha is megugrani ezt a szintet, részben mert a pártok maguk ellenérdekeltek, részben mert a választóik megbüntetnék őket az összefogásért. A rezsim elszámította magát: 2018-ra annyira falnak szorították túlhatalmukkal az ország felét, hogy ennek a félországnak nem maradt más eszköze, mint egy ellenzéki együttműködés.

Az előválasztás mostani intézményének vannak értékei is: egyfelől radikálisan demokratizálja az ellenzéki politizálást, kihozza a politikát a pártelitek alkuinak világából, másfelől egymással való megegyezési készségre neveli a pártokat és a választókat. E két érték sokszor kerül konfliktusba egymással, de ez nem baj, hiszen ennek a konfliktusnak a megoldása minden működő politikai közösségnek az alapvető feladata.

Ennek van egy kellemetlen következménye. Az ellenzéki előválasztás mezőnye és várható kimenetele nem olyannak látszik, amilyent az imáinkban kérnénk, hanem amilyenek az érintettek: a pártok, a civilek, az ellenzéki választók. Viszont, nem csak kellemetlen következményei vannak, de örömteliek is. Ugyanis, az ellenzék hívei sem külön, sem együtt nem tökéletesek, de együtt nemcsak erősebbek tudnak lenni, hanem a fenti két érték melletti elköteleződésük miatt mégiscsak egy kicsit jobbak is, mint voltak az előválasztás előtt.

De közben érdemes észrevenni a pozitív jeleket is. A Fudan projekt elleni tüntetés például a szó legjobb értelmében egy az eddigiekben példátlan méretű előválasztási kampányesemény volt, ahol a leginkább baloldali politikai irányzat két jelöltje is klasszikus politikai kampánybeszédet tartott, okosan és teljesen tisztességesen egyensúlyozva a saját értékrendjük igényei, a pártok feletti országos szempontok és az előválasztási versengés igényei között. Ez máris olyan üdítően újszerű pillanat volt, ami ebben a formában aligha történhetett volna meg az előválasztás nélkül. Szóval nemcsak a kételkedésre, de az óvatos reményre is van ok.”