Tahóland

„A kormány lubickol a felé áradó megvetésben. Pedig tudhatná, hogy nem lesz jó vége. »Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.« (sic) – írta Horthy Miklósnak Teleki Pál, aki 1941 tavaszán öngyilkos lett, mert nem tudta megakadályozni, hogy a kormányzó a sárba rántsa az ország nemzetközi megítélését. Három év múlva az ország követte reputációját az enyészetbe.

A világ boldogabbik fele most szívet melengető egységben néz le minket. Nem lehet elvárni tőle, hogy különbséget tegyen a magyarok és a kormányuk között. A megvetés nem olyan, hogy külön lehetne választani Józsit, aki örül, ha a kormánya tahó, mert magára ismer benne, Pistitől, aki mélységes szégyent érez, amiért ilyen silány emberek kormányozhatnak minket. Ők ketten »a magyarok«.

Már közhely, hogy »méltóságaink« a permanens viszályban lelik gyönyörüket. Elvek híján abból táplálkoznak és vele fenyegetődzve hajtják maguk alá azt, akit lehet. Habozás nélkül mondanak alpári sértéseket másokra, de ha bírálni merik őket, akkor tüstént behívatják a nagykövetet. Utóbbi és kormánya ezen már csak röhög, mert a külügyminiszterünk olyan, mint az egyszeri juhászgyerek, annyiszor kiabált már farkast, hogy akkor se hinnék el neki, ha tényleg jönne egy. De mi nem röhögünk, nekünk már életformánk a veszekedés.

A baj azonban megint nagyobb, mint az, hogy mit gondolnak rólunk. A világcégek nem azért hirdetik egynemű párokkal a szeretetet (és termékeiket), mert homoszexuális propagandát akarnak terjeszteni, hanem mert alkalmazkodnak a változó világhoz. Az emberek elfogadóbbak lettek, ők meg el akarják nekik adni az árujukat. Azért keltenek bennük jó érzést, hogy tőlük vegyenek kólát, autót vagy pulóvert. A reklámok megdicsérik a nézőt, amiért örül mások boldogságának. Ha Magyarország akkora piac lenne, mint Kína, akkor számítana, mit gondol a kormánya. De nem akkora, így a cégek megvonják a vállukat és továbbállnak. Viszik a tőkét, a munkahelyeket és a már csak érdekből is elfogadást hirdető üzleti filozófiájukat. Oszt fortyoghatunk.”