„Miről álmodhat Kövér László? Egyedül ül a pulpituson, üres a terem, hiába rázogatja a csengettyűjét, nem jön senki. De hát szavazás van, meg kell menteni a hazát a mitől is? Lázasan gondolkodik, hogy most éppen ki fenyeget bennünket, Brüsszel, migránsok, hajléktalanok, Soros György, a német köztévé gyerekműsora, nem, őket már legyőztük. A kínai kommunisták? Nem, nem most velük vagyunk, de miért is? Nem jut eszébe, nagyot harap a bajszába, az mindig segít, igen, tudom már, odaadjuk nekik fél Budapestet, még mindig jobb, mintha a diákoké, izé, Karácsonyé lenne, vagy valami ilyesmi. Ez az, a melegek! Huh, de jó, hogy megint vannak ellenségek, így sokkal könnyebb mindenkinek, az egység, meg együtt, az erő! De ki fogja megszavazni? Próbálja felidézni a 133 bátor ember nevét, de nem jut eszébe senki. Végre, egy megvan: Mengyi Roland, nem, ő börtönben van.
Akkor majd Boldog István, igen, ő biztos jön, még nincs börtönben. Meg a Simonka! Hű, neki meg tárgyalása lesz aznap, az a költségvetési csalás, ha felébredek, azonnal írok a bíróságra, hogy engedjék el szavazni. Méghogy a Polt nem dolgozik, lassan be kell kérnem a tárgyalási jegyzékeket, mielőtt kitűzöm a következő ülést. Pedig a Ház méltósága, az az első, az mindig! Csak lássam meg bent Tordai Bencét, ha csak előveszi a telefonját, úgy megbírságolom, hogy még az unokái is a közkonyhára járnak majd ebédelni. Más a tárgyalását is ott hagyja, hogy megszavazhassa a mindent, ez meg itt szórakozik velem? Tízmillió, vagy egy kicsivel több, kuncogott álmában, és a másik oldalára fordult.”