Micimackó-diplomácia

„Bátrabb vagy, mint hiszed; erősebb, mint sejted; és okosabb, mint véled” – mondta Karácsony Gergelynek legfőbb külpolitikai tanácsadója, Micimackó, a főpolgármester pedig mindannyiunk balszerencséjére el is hitte neki. Minden bizonnyal így volt, mert semmi mással nem magyarázható az a külpolitikai analfabétizmus, amiről a budapesti falanszter vezére tanúságot tett a szombati Fudan-ellenes tüntetésen.

Előszeretettel köszörüljük a nyelvünket azon nyugati demokráciaexportőrökön, akik ugyan Bjudapesztnek ejtik Budapestet, Dzsornek Győrt és Nüredhézának Nyíregyházát, de öblös hangon szakértik meg Magyarország viselt dolgait az európai törvénykezés visszhangos termeiben, vagy éppen rangos újságok tintafoltos hasábjain. Bennük az a közös, hogy egyetlen beszélt idegennyelvük az angol, és ezt a világ hét kontinensének megfejtéséhez untig elégnek is találják. Meggyőződésük, hogy mielőtt ők megtanulnának akár egy hangot is lengyelül, magyarul vagy kinyarvandául, először Lengyelországnak, Magyarországnak és Ruandának kell felvilágosodást, posztmodernt, jogállamiságot és genderideológiát tanulnia. Arroganciájuk abból fakad, hogy

Nomármost: nevezett demokráciaexportőröknek legalább annyi előnyük van Karácsony Gergelyhez képest, hogy az éppen aktuális mainstream Kína-narratívát el tudják olvasni a Guardianben (Economistban, New York Times-ban). Így tehát, ha sületlenségeket beszélnek is, ezt legalább a progresszív kórus akolmeleg biztonságából tehetik.

De Karácsony Gergely még annyit se tudhat Kínáról, amennyit a New York Times-nak a Demokrata Párt helyi szervezete tollbamond, mert ő történetesen azt sem tudja elolvasni. Kína-politikai kompetenciája addig terjed, hogy a Google-be be tudja írni azt, hogy bebörtönzött kínai püspök, és ha a Wikipédia magyar átírásban kiköpi neki, hogy Hszie Si-Kuang, azt fel tudja vésetni egy táblácskára. Hasonlóképpen a rossz dolgok Kínában című Google-keresés első három találatából (Tibet, Hongkong, ujgurok) is képes utcatáblát eszkábálni. Ez az az ismeretanyag, amelynek birtokában Karácsony Gergely megmondja Kínának, merre hány rőf.

Már persze akkor, amikor ellenzékben van. Mert onnan aztán tényleg nagyon könnyű prédikálni és megszakérteni más országok dolgait. Ellenzékből nincs semmi tétje annak, hogy az ország együtt tud-e emberi módon élni a világ egyelőre még csak második legnagyobb gazdasági hatalmával, vagy tökéletesen felesleges provokációkkal ellenségévé vadítja azt. Ellenzékből lehet azt képzelni, hogy az 1,4 milliárdos Kína kilencvenegymilliós kommunista pártja jól megremeg majd a magyar értelemben vett egyszázalékos pártot vezető Budapest főpolgármesterének hatalmi szavára –

De amikor a Nyugat Karácsony Gergelyeit szemtől szembe találja a kínai valóság, az arcok hirtelen kisebbedni kezdenek. Eltűnnek a céglogókról a szivárványos zászlók, megköttetnek a háttéralkuk a kínai ügyfelek és felhasználók adatairól, beindul a termelés a vegyesvállalatokban, térdükre borulva járnak Canossát a felvilágosult cégvezetők egy-egy rosszul elsült tibetes szösszenetért, és az érvek meghajolnak a kemény jüan előtt. Pont úgy, ahogy Karácsony is meghajolna kormányon, balján a miniszterelnökként szorosabb magyar-kínai felsőoktatási együttműködést szorgalmazó Gyurcsány Ferenccel, jobbján Oláh Lajos DK-s parlamenti képviselővel, aki éveken át a Nagy Fal Magyar-Kínai Barátság Egyesület elnöke és az Interparlamentáris Unió Magyar-Kínai Baráti Tagozatának tagja volt, s aki javára épp most lépett vissza a Párbeszéd pártigazgatója. A moralizáló külpolitika átlátszó játék, amit egyetlen választónak sem kellene bekajálnia – akkor pedig kimondottan életveszélyes, ha ráadásul külpolitikailag feltűnően fogalmatlan politikus űzi.

Az álságos moralizálásnak Micimackó a tökéletes szimbóluma. Szegény pocakos, sárga maci egyáltalán nem tehet arról, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök arcmimikája véletlenül nagyon hasonlít az övére, nem visel felelősséget azért, mert Kínában ebből viccet csináltak, és abszolút ártatlan abban az ügyben is, hogy Hszi a legrosszabb diktátori reflexre hallgatva egyszerűen betiltotta az országban Micimackót, hogy aztán a csoportpszichológia alaptörvénye szerint híressé tegye a gyűlölt viccet és nevetségessé önmagát. Micimackó igazából csak gyerekeknek szeretett volna szép közhelyeket tanítani, mézet zabálni közben, és jól érezni magát. Akaratán kívül csöppent a kínai belpolitikába.

De szerencsétlen mackó a kínai belpolitikába csöppent, nem pedig máshova. A kínai vezetést Micimackóval provokálni nem külpolitika, előre nem visz, zsákutcákba annál inkább. Lehet, csak nem érdemes, mert Magyarországnak attól nem lesz jobb, ha a kínai elnök esetleg végre szembenéz Micimackó-fóbiájával, röhög rajta egyet, és újra legalizálja hazájában a kerekded medvét. Ez éppúgy kínai belügy, mint ahogy Orbán Viktor súlya vagy Karácsony Gergely nyelvvizsgája triviális magyar belügyek, nemzetközi relevancia nélkül. Faragatlan tuskó a diplomáciában az, aki sinofób uszító beszéde közben Micimackót ringat pulpitusán, ahogy Magyarországgal kapcsolatos eseményeken sem bírna különös meggyőzőerővel, ha a francia elnök vagy a római polgármester angol nyelvkönyvvel vagy mérleggel a kezében szidná a magyarokat. Egyszerűbb talán meghagyni a kínai belpolitikát a kínaiaknak, és egyenes gerinccel képviselni azt, ami kínai relációban egy tízmilliós ország dolga: pragmatikusan együttműködni abban, amiben lehet, az ideológiai különbségeket, mackókat, nyelvvizsgákat és kilókat pedig kölcsönösen tiszteletben tartani.

De a magyar baloldal Micimackó-diplomáciája erre nem képes. A külpolitikáról csacsogó ellenzékiek zöme épp olyan, mint Micimackó: szépeket mond, de puha és jelentéktelen.

Ilyen külpolitikát pedig felesleges csinálni. A Micimackó-diplomaták ugyanis gyávábbak, mint hiszed, gyengébbek, mint sejted – de legalább pont olyan buták, mint amilyennek látni véled.