„Ha akarnánk, se tudnánk jólértesültként magyarázgatni, inkább beismerjük: kezd nem tetszeni a látszat, pedig a választók többsége mégiscsak eszerint ítél. A kormánypártok csúcsra járatják identitáspolitikájukat az Európában általános elszigetelődéshez és tiltakozáshoz vezető homofóbiától a nacionalizmus táplálásáig, amit kiegészít a kormányfő uniós »reformterve«, a hadüzenet az EU-nak. Az ellenzék meg csak nem akar rátalálni a talán egyetlen érvényes válaszra, saját pragmatikus politikájára és annak nyelvezetére. Pedig közzétette már alapvetéseit, és kimondta a legfontosabbat: alkotmányellenesnek tekinti a NER alaptörvényét, ami alapul szolgálhatna a IV. Köztársaság megalakításához. Súlyos szavak, de még nem elég súlyosak, hogy a közönséget magukkal ragadják. Válaszul viszont máris megérkezett, hogy az ellenzék alkotmányos puccsot szervez - pedig parlamentáris puccsot a NER csinált, és megérkezett az október 23-i békemenet ígérete is a Fidesz utcai mozgósításáról, ami a lehető legrosszabb emlékeket idézi fel.
Az ellenzék - nagy jóindulattal szemlélve - félreérti a pragmatikus politizálást, amikor egy évvel a választások előtt kierőlteti a választások utáni ellenzéki pártstruktúra felrajzolását, ha hajszállal győz az ellenzék, ha hajszállal győz a Fidesz. Ez - a szocialista párton belüli érthetetlen »mozgásoktól« a DK és az MSZP néma párharcán és a DK és a Jobbik »közeledésén« át, a Momentum köreiből szivárgó ingadozásig - a kormánypropaganda tapsától kísérve kínos látszatot kelt. Azt, hogy az ellenzék a szavazatoptimalizálás örve alatt csak a leendő parlamenti frakciók nagyságával - a leendő pártszerkezet, az erőviszonyok lenyomatával - van elfoglalva. Közben az előválasztás - az ellenzék legnagyobb politikai innovációja - kezd súlyát vesztve lebegni, pedig deklarált célja, hogy a választók nevezzék meg a nyerésre legalkalmasabb ellenzéki jelölteket. Kezdünk ott tartani, hogy az ellenzéki népfront elénk tálalt jelöltjére bólogathatunk.