Magyarország maradjon magyar ország

„Tisztelt Elnök Úr!

Mélyen tisztelt Hölgyek és Urak!

A mai konferenciánk szervezői azzal a feladattal tiszteltek meg, hogy beszéljek e fórumon az Alaptörvényünk üzeneteiről.

Nos, egy olyan korszakalkotó közjogi dokumentumnak, mint amilyen az Alaptörvényünk, ezernyi üzenete van, nekem pedig a programunk szerint tizenöt percem, ezért – ha megengedik – én ma csupán egyetlen üzenetet ajánlanék a figyelmükbe.

Az Alaptörvény ezen üzenete röviden és kristálytisztán úgy szól, hogy Magyar­ország egy magyar ország akar maradni.

Ugyanezen üzenet kicsit hosszabban megfogalmazva úgy hangzik, hogy a több mint ezeréves Kárpát-medencei történelmünk során egy demokratikusan meg­választott Országgyűlés által kétezer-tizenegyben megalkotott első írott alkotmányunk szerint mi, magyarok a jövőben is egy önrendelkező és cselekvőképes államban, önazonosságát megőrző nemzetként és demokratikus jogrendben akarunk élni.

Ez az üzenet messze hangzik, az idő múlásával nem halkul, hanem erősödik, és az erre adott válasz politikai értelemben világos választóvonalat rajzol azok közé, akik a huszonegyedik században a magyar államot, a nemzetet és a demokratikus jogrendet erősíteni, illetve azok közé, akik sorvasztani akarják.

Ha újraolvassuk az Alaptörvény parlamenti vitájának jegyzőkönyvét, akkor abból kitetszik, hogy a jogalkotó – noha nagyon is törekedett arra, hogy a magyar alkotmányos hagyományban gyökerező, de modern, a huszonegyedik század kihívásait is megválaszolni képes és az európai jogi kultúrába illeszkedő alkotás szülessen –, szándéka szerint nem kívánt üzenni senkinek a magyar nemzet határain kívül. Ambíciója kizárólag egy »saját tengelye körül forgó« ország közjogi alapdokumentumának megfogalmazására irányult.

Ezért aztán némileg meglepetésszerűen értek bennünket azok a kívülről jövő támadások, amelyeket először csupán a felületes tájékozódásból fakadó félreértésekkel, majd a gazdasági szabadságharcunk során okozott érdeksérelmekkel próbáltunk magyarázni. Lassan – különösen az Alaptörvény által kijelölt úton elinduló jogi újjáépítési folyamat előre haladtával egyre erősödő külső beavatkozási kísérleteket elszenvedve – rá kellett ébrednünk, hogy többről, sokkal többről van szó.

Az Alaptörvényünk egy közjogi védmű, amely olyan alapértékeket véd, amelyek nemcsak a magyar jövő zálogai, hanem amelyek nélkül meggyőződésünk szerint a huszonegyedik században egyetlen európai állam és nemzet sem lehet sikeres.

Ha e magyar védmű hatékony, akkor politikai példa, mérce és a bátorság forrása lehet mindazok számára, akik közösségi létüket a jövőben is változatlanul államban, nemzetben és demokráciában képzelik el.

A magyar Alaptörvény mint védmű sikere egyben azok kudarcát is jelentheti, akik az államok feletti birodalmi rendszerek, nemzeti identitás és kulturális hagyományok nélküli fogyasztói tömegek és választási legitimációval nem rendelkező, de uralmi helyzetben lévő érdekcsoportok »szép új világát« tervezik.

Ez az oka, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azoknak a szokatlanul heves indulatoknak, amelyek ellenzői részéről a magyar Alaptörvényt megalkotásától a mai napig kísérik.

Nem pusztán gazdasági-pénzügyi megfontolású taktikai szempontok táplálták az Alaptörvény körüli heves vitákat – például az arra irányuló nyomásgyakorlásban, hogy kétezer-tíz után a magyar közteherviselésbe bevont multinacionális cégek megőrizhessék privilegizált pozíciójukat.

Nemcsak politikai természetű taktikai küzdelem – mint például a kommunista és posztkommunista korszakok honi haszonélvező elitcsoportjainak utóvédharca –, hanem országhatárokon túlmutató, nemcsak a magyar múltról, hanem az európai jövőről is szóló stratégiai szempontok is élezték és élezik azt, miáltal is az a benyomásunk támadhat, hogy mindaz, ami Magyarországon és Magyarországgal történik, ezernégyszázötvenhat, ezernyolcszáznegyvennyolc–negyvenkilenc és ezerkilencszázötvenhat után ismét egyetemes jelentőségre tett szert.

Az elmúlt évtizedben az Alaptörvényről könyvtárnyi elemzés született, de a legcsalhatatlanabb elemző mégiscsak maga az élet, azaz az elmúlt évtized magyar politikai, társadalmi és gazdasági valósága, amelynek a tükrében különösen érdekes és tanulságos lehetne a magyar Alaptörvény nemzetközi recepciójának vizsgálata – de ez egy másik izgalmas konferencia tárgyát képezhetné.

Én ma csak egyetlen bírálatot idéznék fel önöknek, talán az akaratlanul is legőszintébbet; és csak azért emlékeztetnék rá, mert ezen kritika önmagában is pontosan rávilágít a politikai képmutatásra és az összes – néha szakmai köntösbe bújtatott – politikai kifogás megalapozatlanságára.

Kevesebb mint egy esztendővel az Alaptörvény megalkotása után, alig néhány nappal a hatályba lépését követően, egy világhíresnek és tekintélyesnek titulált amerikai filozófus és politológus úgy fogalmazott, hogy nem maga az új alkotmány és a benne foglaltak jelentik a problémát Magyarországon, hanem az, hogy már senki nem bízik abban, hogy a Fidesz felelősségteljesen használná a hatalmát.

„Az új alkotmány nem azért rossz, ami, hanem azért, amit mutat szerzőinek hosszú távú terveiről« – mondta kettőezer-tizenkettő januárjában ez az elemző, aki már ezerkilencszáznyolcvankilencben is a jövőbe látott: akkor éppen a liberális demokrácia általa vélt világméretű győzelme okán jelentette be, hogy a történelem tulajdonképpen véget ért.

Hogy ki és mennyire bízott az Alaptörvény megalkotóiban, s hogy egy demokrá­ciában kinek a bizalma számít elsősorban, azt pontosan jelzik a kettőezer-tízes, kettőezer-tizennégyes és a kettőezer-tizennyolcas országgyűlési választások eredményei.

A Gondviselés különös ajándéka folytán magam is az Alaptörvény egyik megalkotója lehettem, ezért ami a korábbi idézetben kárhoztatott hosszú távú terveket illeti, én kellő szerénységgel a magam és képviselőtársaim terveiről és reményeiről tudok önöknek beszámolni.

A mi reményünk egy lélekben és lélekszámban gyarapodó, azaz önazonosságában és életerejében megerősödő magyar nemzet, egy nemzetét szolgáló és nem kiszolgáltató, önrendelkező és cselekvőképes állam. A mi reményünk egy jelzős szerkezetek nélküli, az emberi méltóságra alapozott, demokratikus jogrend lehetőségében gyökerezik és abban, hogy mindennek az Alaptörvényünk hatékony közjogi és értékrendi kerete lehet.

Meggyőződésünk szerint egy korszerű Alaptörvény azért nem pusztán közjogi, hanem értékrendi keret is kell legyen, mert a huszonegyedik században azok, akik alá akarják vetni embertársaikat, elsődlegesen nem az alávetendők országát, hanem az alávetendők tudatát igyekeznek megszállni. Nem fizikai erőszakkal a testet, hanem szellemi manipulációval a lelket akarják rabszíjra fűzni.

Az emberi értéktudat felszámolására irányuló, világszerte tapasztalható törekvés azért fontos hatalomtechnikai szempontból, mert akinek az értéktudatát szétzilálták, az előbb vagy utóbb már saját önérdekei érvényesítésére, kinyilvánítására, sőt azok felismerésére sem képes, ezért könnyebben alávethető és kifosztható.

Márpedig – tisztelt Hölgyeim és Uraim – senkinek ne legyen kétsége, a végcél ez: minden európai ország és nemzet politikai alávetése, végzetes pénzügyi eladósítása és gazdasági kifosztása Európán kívüli gazdasági érdekcsoportok által és javára.

E művelet az európai egyesült államok fedőnevet viseli, és ezen műveletnek nem pusztán úgynevezett érzékenyítési, hanem – ellenkezőleg – egyenesen érzéstelenítési előkészítő csapása az európai emberek identitása elleni agresszió, ami annak alapvető alkotóelemeit célozza – a nemi, családi, vallási és nemzeti meghatározottságot –, és ami lélektani, jogi vagy politikai nyomásgyakorlás eszközeivel zajlik, sokszor az úgynevezett értéksemlegesség hamis és mérgező ürügyével.

Ezért mi nem hiszünk az értéksemlegesnek mondott államban, politikában, ideológiában, oktatásban vagy alkotmányozásban. Mi az értékek sokszínűségében, azok hierarchiájában és a tiszteletükben hiszünk.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezen megfontolásból kapott helyett az Alaptörvényben a Nemzeti hitvallásnak nevezett preambulum, valamint az Alapvetés címet viselő rész. Akik a magyar önazonosság felszámolásában érdekeltek, nem bírják megbocsátani nekünk azt, amit ebbe beleírtunk. Akiknek viszont érték a magyar önazonosság, azok érzelmileg is azonosulni tudnak ezzel.

Emlékeznek még George Orwell szabad-ságfogalmára?

»A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.«

Alaptörvényünk arról tanúskodik, hogy szabadságban fogant, mert az Alapvetésben kimondhattunk olyan nyilvánvaló tényeket, amelyek sok helyen a világban lassan kimondhatatlanok lesznek: az anya nő, az apa férfi; a házasság egy férfi és egy nő közötti életközösség; Magyarország támogatja a gyermekvállalást; felelősséget viselünk a határainkon túl élő magyarokért; Magyarországra idegen népesség nem telepíthető be; hivatalos pénznemünk a forint; gazdaságunk alapja az értékteremtő munka és a vállalkozás szabadsága; a kommunista diktatúra bűnöző szervezet volt, amelynek vezetői el nem évülő felelősséget viselnek; Magyarország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme az állam minden szervének kötelessége.

Vannak, nem kevesen, akik ezt sem tudják megbocsátani, de vannak rengetegen, akik örömmel fogadják mindazt, ami a fenti igazságok kimondásából logikusan következik: az elmúlt évtized családpolitikáját, gazdaságpolitikáját, kultúrpolitikáját, nemzetpolitikáját, külpolitikáját és migrációs politikáját.

Van egy jogfilozófiai megfontolás, ami áthatja az Alaptörvényt, az első betűjétől az utolsóig: egyensúlyt teremteni az egyén és a közösség érdekei, a jogok és a kötelezettségek között.

Korábbi alkotmányunk ezen a területen egyensúlytalanságban szenvedett.

Az ezerkilencszáznegyvenkilences kommunista alkotmányt az ezerkilencszáznyolcvankilenc–kilencvenes rendszerváltoztató liberális jogi eufóriában – amely egyszerre volt érthető, de túlzásai révén további társadalmi károkat okozó válasz egy kollektivista ideológiát hirdető diktatúrára és az általunk reménytelenül félreértett Nyugatnak való megfelelés lelki kényszere – úgy sikerült egy politikai alku keretében átmenetileg megbütykölni, hogy az egyén és az őt megillető jogok fölébe nőttek a közösségnek és azoknak a kötelezettségeknek, amelyekkel az egyén tartozik a közösségei iránt.

A magyar politikatörténetben egy évszázados múltja van annak a hatalomtechnikának, amellyel a baloldaliak tömegeket gyártanak, a liberálisok pedig a tömegből való egyéni kiemelkedés illúzióját kínálják. A két módszer ugyan látszólag ellentmond egymásnak, de valójában kiegészítik egymást, és ugyanazt a célt szolgálják: a politikai uralom megszerzését és fenntartását, az ember természet adta közösségeinek szétbomlasztásával. Ez a gyakorlat alkotta a balliberális politika közös nevezőjét a rendszerváltoztatás után, ez a magyarországi posztkommunista és liberális politika összefonódásának mai alapja is.

A bármilyen jellegű hatalmi önkénnyel szemben ugyanis csak az öntudatos közösségeknek – a családi, vallási és nemzeti közösségnek – van esélyük ellenállni; csak azon emberi együttműködési formák tudnak talpon maradni, amelyek nemcsak adnak a tagjaiknak, hanem viszonzásképpen kapnak is a tagjaiktól, azaz közösséggé lesznek. Így volt ez a múlt században is, és nem változik a huszonegyedik században sem.

Nos, az egyén és közösség, a jogok és kötelezettségek ezen egyensúlyi állapotát teremti meg az Alaptörvény, különösképpen annak Szabadság és felelősség címet viselő fejezete. A hazai és a nemzetközi balliberális politika szemében ez is tűrhetetlen hibája a magyar Alaptörvénynek, a családi, vallási vagy nemzeti közösségüket szerető magyar emberek szemében azonban ez az egyik erénye és erőssége.

Tisztelt Konferencia!

Tíz esztendő távlatából talán a tévedés kockázata nélkül megállapítható, hogy a kétezer-tizenegyben elfogadott Alaptörvény megalkotása okszerű és célszerű volt.

Okszerű a múlt miatt, célszerű a jövő miatt.

Ha pedig valami a múltbéli tapasztalatok alapján, illetve a jövőbeli előrejelzések szerint is hasznos, azt időszerűnek is minősíthetjük.

Okszerű volt, mert a kommunizmus ezerkilencszázkilencvenben és a posztkommunizmus kétezer-tízben történt békés és demokratikus lezárása után politikai és közjogi értelemben új korszakot kellett nyitni, amelynek megújult értékrendi alapokra kellett épülnie. Elfogadhatatlan volt, ahogy kettőezer-kettő és kétezer-tíz között az állam gazdaság- és társadalompolitikája miatt a demokrácia legfőbb szociológiai támasza, a magyar középosztály meggyengítésével együtt gyengült a demokratikus jogrend ereje is hazánkban.

Okszerű volt, mert elfogadhatatlan volt, hogy példátlan módon, békeidőben, minden külső kényszer nélkül egy államgépezet a saját nemzetével szemben uszítson, és az ellen forduljon. A korabeli magyar állam képviselői kettőezer-négy december ötödikén ezt megtehették a nemzet harmadát kitevő külhoni magyarsággal szemben.

A jövő szempontjából célszerű volt az Alaptörvény megalkotása, mert a minket és egész Európát fenyegető szupranacionális birodalmi törekvéseknek és kifosztási terveknek csak az önrendelkező, cselekvőképes és egymással is együttműködni képes európai nemzeti államok vethetnek gátat. A magyar állam, tíz esztendővel az Alaptörvény megalkotása után, egy ilyen állam lett.

Célszerű volt az Alaptörvény megalkotása, mert – meggyőződésünk szerint – a huszonegyedik század győztesei nem azok lesznek, akiknek több a pénzük, erősebb a fegyverük és gátlástalanabbak, hanem azon országok és nemzetek, amelyeknek erősebb az önazonosságuk, önbecsülésük és önbizalmuk.

Ezt üzeni az Alaptörvényünk mindazoknak, akik hisznek a magyar felemelkedésben, és áldozatos munkával dolgoznak érte.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha megengedhető, hogy egy ilyesfajta előadásnak lehessen szubjektív utószava, akkor ezzel európai barátainknak szeretném továbbítani egyik volt katona- és évfolyamtársam üzenetét, akivel negyvenkét éve játszunk ugyanabban az amatőr kispályás focicsapatban.

A szöveg, amit a német–magyar Európa-bajnoki labdarúgó-mérkőzés lefújása után a telefonomra küldött, így szólt: »A németek vesztésre állnak, mi még talán nem. Furcsa, hogy a foci ezt így tükrözi.« Egy másik csapattársunk reagálása erre: »Na, igen. Az okosabbak közülük a sarokban még megpróbálnak időt húzni.«

Őszintén kívánom európai – különösen német – barátainknak, hogy azon a pályán, ahol nem mi vagyunk az ellenfél, és ahol nem a továbbjutás, hanem a puszta fennmaradás a cél, sikeresen tudják húzni az időt, mert »aki időt nyer, életet nyer.« S ha már ilyen sikeresen sokszínűvé tették a saját világukat, bennünket se akarjanak leküldeni a pályáról, mert csak velünk, magyarokkal – lengyelekkel, szlovákokkal, csehekkel, szerbekkel és más, ilyen lenézett népséggel – együtt nyerhetnek. Mert akár tetszik ez nekik, akár nem, ha van egyáltalán, akkor mi vagyunk Európa jövője!

Az Alaptörvény záró soraival kívánjuk mindenkinek, hogy »Legyen béke, szabadság és egyetértés!«”

Nyitókép: MTI/Balogh Zoltán