„Akár jóízűen röhöghetnénk azon, micsoda erőlködő bohózatba torkollik a szivárvány-ügy, amit a mai német–magyar Eb-meccs köré kerekítettek a progresszív propaganda-hadosztályok. Ráadásul mindez valóban humor, mégsincs okunk röhögni. Ez ugyanis a méltán hírhedt német humor, amit csak ők értenek, mások viszont nem szoktak nevetni rajta. Vagy nevetett valaki 1944-ben?
A németek provokálnak és náciznak minket. Ők, akik ki akarták irtani az összes zsidót, és akiknél ma is egyre kevésbé lehet zsidóként, kipát hordva biztonságban kilépni a nagyvárosaik utcáira. Ők akarnak minket kioktatni arról, hogy mi a helyes viselkedés. Ők, akik soha semmiből nem tanulnak, és képtelenek beletörődni, ha nem egyezik mindenkinek a véleménye az övékkel.
Legalább ekkora baj, hogy a történelem összes eddigi és leendő német ámokfutása alkalmával szép számmal akadnak olyan gyenge jellemek, akik számításból vagy félelemből a németek aktuális ideológiájához igazítják a véleményüket. Mindenkor vannak közöttük országok, állam- és kormányfők, miniszterek, nemzetközi szervezetek, sportvezetők, sportolók, művészek, hírességek.
És vannak, akik nem hódolnak be sem számításból, sem gyávaságból.
1940. április 7-én rendezték az elmúlt napokban híressé vált futballmeccset, amelyen a világbajnoki ezüstérmes magyar csapat vendégszerepelt a berlini Olympiastadionban, 2:2-es döntetlent elérve. Ez az a meccs, amikor a magyar válogatott (és a belga bíró) nem volt hajlandó a karlendítős náci üdvözlésre. Egyrészt a politikát és a sportot nem szerencsés összekeverni, másrészt köszönjük szépen a németek véleményét, biztos nélkülözhetetlen, de van sajátunk is.”