„A két apám nevelt fel…”

„»A két apám nevelt fel« – szólal meg váratlanul Svájcba szakadt ismerősöm egy budai kerthelyiség asztala mellett. Ismertem messziről a történetét, de most a készülő törvény miatt nyílik meg. Nagy házuk volt, a felső szinteken a két apja, azaz két férfi nevelte őt. Az alagsori szoba-konyhában lakott az anya, aki mosott, főzött, takarított. Látszólag harmóniában éltek. A két férfi eltűrte a nőt a házban, ráadásul egyikük sem tudta volna megszülni a fiút. Az anya elfogadta a helyzetet, csak hogy fia közelében maradhasson.

Még az előző rendszerben jártunk, a hetvenes években. A másságot nem tegnap találták fel, de mindig előkerül, ha a társadalomban valamilyen gazdasági vagy politikai érdek szolgálatába lehet állítani. A fiú kamaszkorában szembesült igazán az otthoni helyzettel. Kisgyermekként természetes volt, hogy a két férfi együtt játszik vele a kád vizében, együtt játszanak hárman, míg az anya tévézik az alagsorban.

A svájci egyetemen évekbe telt, míg meg tudott szabadulni valamelyest ettől a tehertől. A gyermek- és kamaszkorától, amely úgy élt benne, mint egy fertőzés, egy levakarhatatlan mocsok. Fokozta a menekülési vágyát, hogy a gimnáziumban a lányokhoz nem tudott közeledni, mert minden kapcsolatban valódi emberi tartalmat keresett, és nem tudta elképzelni a helyzetet, hogy egyszer válaszoljon a szeretett nőnek a családját firtató kérdésére. Azt mondja, iszonyatos évek voltak, a személyisége kevés híján belerokkant ebbe a helyzetbe. Ezért is örült különösen, hogy vonzódást érzett egy lány iránt az egyetemen, és a lány viszont. Azt hazudta, meghaltak a szülei, árva. Részben igaz volt, mert az egyik apja már meghalt, a másik apja a »gyászév« után új partnert talált, nem kereste a fiával a kapcsolatot, igaz, a havi pénz továbbra is pontosan megérkezett. A zürichi lánnyal komolyra fordult a dolog, azóta együtt élnek, harmincvalahány éves házasok. Két gyermekük van, és az ismerősöm mindig attól félt, valamelyikben öröklődik ez az apai teher.

Fél éve váratlan dolog történt. Anyja levelet írt neki, hogy csípőprotézisre van szüksége, de Magyarországon a járvány miatt az újságok szerint évekre eltolódnak ezek a műtétek. Hátha a fia Svájcban előbb… Az »anya« szó egészen új formában vágta fejbe. Ízlelgette. Forgatta a szájában. Mindenesetre természetesen megpróbált intézkedni, de aztán az anya újra írt, hogy butaság az egész, felhívta az orvosa, egy hónap múlva műtét.

És most hazajött meglátogatni az anyját. A műtét remekül sikerült. Fogták egymás kezét a kórteremben. Kerülték a múltat mint témát. Nem kérdeztek egymástól semmit. Az anya boldog volt, hogy unokái vannak és a fia szerelemben él. Úgy viselkedtek aztán egymással, mintha mindig is ebben a kapcsolatban éltek volna, anya és fia. Megígérte neki, ha már lehet utazni, mehet hozzájuk, meglátogatni az unokáit. Annyit kért csak – és azt mondja, csak ennyi volt az egész múlt –, hogy a gyermekkorát ne említse, semmiféle formában a családjában. Ezt az anya magától is tudta.”