Benzinfej

„A magyar ember ismert egy idős, svájci asszonyt, aki egy másik magyar emberhez ment feleségül. A hölgy egy-egy drasztikusabb hír hallatán mindig csak legyintett:

– Ej, ti magyarok, benzinfejű népség!

Annyi szent, hogy az átlagos magyar ember (főleg, ha férfi) az eredménytelennek és kilátástalannak látszó szöszmötölés helyett jobban szeret durr, az asztalra csapni, és gyors, heves nagy lendülettel taszítani egyet a dolgok állásán. Aztán ha nem úgy sül el az akció, ahogy elképzelte, jöhet a hagyományos magyar depresszió (esetleg egy asszony szoknyája mögé kucorodva), de ez már egy másik mese.

Mindenesetre a magyar embernek időnként az az érzése támad, hogy kitartóan tervezett, gondosan előkészített projektekkel ezen a földön nem sokra lehet menni. Ugyan már, kit hoz lázba, kit hoz tűzbe az efféle teknősbékatempó vagy csigavirtus? A magyar tudósok évszázadokig zsörtölődtek, miért is nincsenek magyar tudományos fogalmak, miért folyton latinból meg németből kell kölcsönözni. Mígnem aztán a 19. század elején jött egy Kazinczy nevezetű figura, aki csak úgy szántotta a papírost, nagy tanulmányokat írt, és szétküldözte őket szerte az országba. Köbméterszámra körmölte a leveleket, sistergett a tolla, és így sikerült elérnie, hogy rövid időn belül mindenki új magyar szavakat gyártott, szótárt állított össze, és hajba kapott a szomszédjával, hogy az oxigénnek vagy az orvosi csipesznek melyikük adott szebb nevet. A magyarok azóta is jó részben az ő szavaikat használják.

Sokáig morogtak a magyarok azon is, miért nincs errefelé a tudománynak saját lakóhelye, amikor pedig minden műveltebb országban csarnokot állítanak a tudásnak. Mások azon bosszankodtak sokáig, miért csak csónakon lehet átkelni a Dunán az akkor még két külön városként létező Budapest egyik oldaláról a másikra. Aztán voltak sokan, akik jó magyar szokás szerint csak legyintettek – hiszen ha jó volt ez így dédapáinknak, nagyapáinknak, apáinknak, mit kényeskedünk, miért ne lenne jó nekünk is? Erre jött egy párizsi mulatozástól megundorodott aranyifjú, Széchenyi, akit ma is a legnagyobb magyarnak nevezünk, körülnézett, összeráncolta bozontos szemöldökét, és az asztalra csapott, de úgy, hogy a Dunában valósággal csapkodni kezdtek a hullámok, a halak pedig fejvesztve menekültek Románia irányába. A legnagyobb magyar mélyen a zsebébe nyúlt, és lelkesedéséhez mások is csatlakoztak. Fékevesztett közadakozás indult, hiszen amikor a benzinfej berobban, nincs megállás! Egy angol építész megtervezte a Lánchidat, és ahol a híd átér a túloldalra, hipp-hopp, gomba módjára kinőtt a földből a Magyar Tudományos Akadémia épülete.

Ravaszabb uralkodóink pompásan ki tudták aknázni a magyarság robbanékony hevületét. A nagytestű, erőskezű Habsburg császárnő, Mária Terézia katonaságának fénylő csillaga volt Simonyi óbester, aki szerény származása mellett arról volt nevezetes, hogy érzésre dolgozott, és huszárjaival mindig ott bukkant fel, ahonnan a hadtudomány akkori álláspontja szerint semmiképp sem érkezhetett volna. Váratlan manővereivel meglepte az ellenséget, és ezzel akár nagy létszámfölényben lévő hadtesteket is rendszeresen tönkrevert.

Maga Mária Terézia pedig egy ízben úgy csikarta ki a húzódozó magyar nemesség támogatását és harci készségét, hogy gyászruhásan, karján csecsemőjével megjelent az országgyűlésben, mint az elhagyott, szomorú özvegy eleven szobra. Alakítását a tisztelt karok és rendek, mint ismeretes, Oscar-díjnál fontosabb elismeréssel honorálták. Kardjukat kirántva »vitam et sanguinem«, vagyis életüket és vérüket felajánlva biztosították támogatásukról a hollywoodi királynét.

Magyarországon a katonák alighanem megfojtották volna Kutuzov orosz tábornokot, aki, mint tudjuk, úgy verte meg Napóleont, hogy kiéheztette, megfagylalta a nagy orosz télben, felgyújtott az útjában minden várost, és csak akkor csapott le rá haderejével, amikor végképp elgyötörte. A magyarok között alighanem lett volna, aki elkiáltja magát: »Félre az árulóval, hurrá, üsd-vágd, nem apád!«, és taktikát-stratégiát figyelmen kívül hagyva rögtön, de azonnal francia vért akar inni.

Történelmünk során is így ment, mindig valaki az asztalra csapott, és kiborította a bilit, ezzel aztán belelkesítve józan meggondolásokra fittyet hányó honfitársait.

Nem tetszik az osztrák uralom? No jó, 1703-ban Rákóczi fejedelem nekivág, és nyolc évig viaskodik a túlerővel a magyarok viharos lelkesedésétől övezve, majd miután a Nyugattól várt segítség sehogy sem érkezik, végül leteszi a fegyvert, és törökországi száműzetésben végzi életét.

Nem tetszik a Habsburg Monarchia? 1848-ban Kossuth nekivág, és egy évig dulakszik az orosz cári hadsereggel megtámogatott osztrák hadvezetés ellen, a magyarok viharos lelkesedésétől övezve, majd miután a Nyugattól várt segítség sehogy sem érkezik, végül leteszi a fegyvert, és amerikai, majd olaszországi száműzetésben végzi életét.

Nem tetszik a szovjet uralom? 1956-ban Nagy Imre nekivág, és tíz napig verekszik a magyarok viharos lelkesedésétől övezve, majd miután a Nyugattól várt segítség sehogy sem érkezik, végül leteszi a fegyvert, elhurcolják és kivégzik.

Ezeknek a magyaroknak senki se szólt, hogy a lapok le vannak osztva, a nagyhatalmak éppen körmöt vágnak, Madame Pompadourral enyelegnek, pókereznek, szundikálnak kiadós ebédjük után? Hogy míg a magyar a törökkel huzakodik, Bécsben divatos lesz a török kávé meg Mozart török indulója? Hogy míg az oroszok satujában nyög, Nyugat-Európában sok-sok csillogó szemű fiatal látja a földi Paradicsom eljövetelét az angyali kommunizmusban?

Ezeknek a magyaroknak senki se szólt, hogy az erősekkel ne kezdjenek ki? Hiszen kutyaugatás nem hallatszik az égbe, ahogyan egy magyar mondás tartja… És minek köhög a bolha, ha nincsen tüdeje? Ez is egy magyar mondás.

(Ti is huszárlelkű, benzinfejű magyarok vagytok? Vagy ismertek ilyet? Osszatok meg pár sztorit, ha van kedvetek!)

Még több hetykeség:

https://www.libri.hu/.../lackfi_janos.milyenek-a-magyarok...”