Mihez kezd most Belarusszal az Európai Unió?

A tavalyi, széles körben elcsaltnak tartott belarusz elnökválasztás után írtuk sokan, sokhelyütt, hogy valami eltört Belaruszban – és akár a helyén marad Aljakszandr Lukasenka, akár megbukik, a belarusz rendszer nem lesz többé ugyanaz az összesúgó, békés, végső soron a népakaraton, no meg a nemzettudat helyett a földrajzi nacionalizmuson nyugvó diktatúra, ami huszonhat évig lenni tudott.

Igazunk lett – tavaly augusztus óta egyre több jel mutat arra, hogy

Oroszországnak egyre kevésbé van kedve ellenszolgáltatás nélkül finanszírozni a belarusz jólétet, a tüntetők bár nem győznek, csak nem nyugszanak meg igazán. És egyre több olyan furcsaságról hallani, ami korábban a legkeményebb diktatúrák sajátja volt: a belarusz jéghoki-világbajnokság megtorpedózására válaszul Belarusz betiltotta a Skodákat, a Liqui Moly motorolajat és a Nivea kozmetikumait, furcsa módon tűnik el fontos pillanatokban az internet a legnépszerűbb hírportálok alól.

Most pedig MiG-29-es vadászrepülőkkel kényszerített landolásra egy polgári gépet a belarusz légierő, mert az Athénból Vilniusba tartó járaton rajta volt egy újságíró, akire fájt a hatalom foga. Nem is újságíró, inkább egy blogger volt azon a gépen – Raman Prataszevics ugyanis 26 éves, és agyonhájpolt „főszerkesztői” tevékenysége nem valami csilliárd dolláros médiabirodalomra terjedt ki, csupán két népszerű Telegram-csatornára, a Nyehtára és a Belarusz golovnogo mozgára (az egyik belaruszul valakit, a másik oroszul józan eszű Belaruszt jelent).

Mivel a Nyehta a választások idején a tüntetők egyik legfőbb információforrása volt, azt a kormány már korábban terrorszervezetté nyilvánította, nevének és logójának használatát betiltotta, mintha valami önkényuralmi szervezetről volna szó. Ugyanakkor bár Belaruszban a médiainfrastruktúra megbízhatatlansága miatt rendkívül sokan tájékozódnak a Telegramról, itt azért mégiscsak rövid, karcos, szemtelen percről-percre híradásokkal foglalkozó, félamatőr csatornákról van szó – a túlreakció mértéke tehát nagyjából akkora,

A durva emberi jogi és nemzetközi jogi túlkapáson felül már csak azért is önsorsrontó ilyesmit csinálnia Lukasenkónak, mert egy ilyen akció egyszerűen nevetségessé teszi a hatalmat, és népszerűvé az áldozatot.

Különben pedig egy ilyen gyalázatos, az érintett bloggeren kívül több száz ártatlan utas, valamint a Ryanair jogait súlyosan sértő túlkapás kiváló alkalom lenne az Európai Uniónak, hogy okozzon Belarusznak némi fájdalmat: leállítson egy folyamatban lévő, stratégiai fontosságú beruházást, embargó alá vonjon egy fontos árucikket, megvonjon egy fontos támogatást. Ne tévedjünk: ha egy Aeroflot-gépet fenyegettek volna lelövéssel a belarusz vadászgépek, Minszkben holnap már nem lenne benzin.

Minimum tizenöt éve, a 2006-os elnökválasztás óta folyamatosan azon dolgozik, hogy csúnya szavakon és fogatlan szankciókon kívül lehetőleg semmi köze ne legyen Belaruszhoz, és egyre inkább Oroszország karjaiba hajtsa Lukasenkát – mígnem egy szép napon arra ébredünk, hogy az Európai Unió a kalinyingrádi exklávén túl Kelet-Lengyelországban is közvetlenül szomszédos Oroszországgal, mert a két ország egyesült.

Nincs egy épkézláb közös európai projektünk, érdemleges kereskedelmünk, célzott fejlesztési projektünk a Belarusz Köztársaságban, mert az európai külpolitika másfél évtizeden keresztül elhitte azt a hazugságot, hogy a számunkra nem szimpatikus államszervezési elveket valló országokat elég csak eltolni magunktól, hogy majd a légüres geopolitikai sötétben gondolkozzanak,

De ez, kérem, nem diplomácia, nem külpolitika, az eredmény pedig szabad szemmel is jól látható. Ha Lukasenkának épp olyan kedve van, bármikor leránthat az égből egy európai repülőt, MiG-ekkel riogathat és túszul ejthet a fővárosában pár száz külföldit, mert az Európai Unióhoz gyakorlatilag semmi köze nincs, így Brüsszel felidegesítésével sem veszíthet semmit. Legfeljebb kitiltják a belarusz repülőket az európai légtérből (na bumm, ezzel a kivándorló belaruszok járnak rosszul), meg hozzáadnak még húsz nevet a beutazási tilalommal sújtott belaruszok listájához, aztán mindenki mehet a dolgára: Brüsszel külpolitikai géniuszai visszatérhetnek kedvenc tevékenységükhöz, Magyarország rugdosásához, Lukasenka pedig kinézhet magának egy újabb Telegram-csatornát. 

Ha az Európai Unió nem akar a közvetlen szomszédjában őt gyűlölő országokat, sürgősen szakítania kell eddigi gyakorlataival. Csak a vak nem látta, hogy Aljakszandr Lukasenka nagyon szívesen eltojástáncolt volna még Európa és Oroszország között tíz-tizenöt évet, egyáltalán nem vágyott ő arra, hogy Oroszországtól való kizárólagos anyagi függése végső soron Putyinnal szemben se hagyjon neki tárgyalási mozgásteret. Lehetett volna a puha erő külpolitikáját alkalmazni, előnyös megállapodásokat kötni, beleszőni Belaruszt az európai értékláncba, és legalábbis nyitva hagyni a belaruszoknak azt az opciót, hogy az Oroszországnak való teljes behódolás helyett innen is-onnan is körbeudvarolt pufferállam lehessenek.

De nem, mi a NATO és Oroszország közötti határsávban is moralizáltunk, zseniális külpolitikánk eredményeképpen pedig

a tüntetők helyzete sosem volt reménytelenebb, az Európai Unió pedig jelenleg épp annyi befolyással bír a vele közvetlenül szomszédos Belarusz közállapotaira, mint Bolíviáéra vagy Kambodzsáéra.

Lehet is, kell is most szankcionálni, kivonulni a többé már nem biztonságos belarusz légtérből. Most már nem nagyon van más választásunk. De ha nem egy rövidlátó, doktriner külpolitikát erőltettünk volna másfél évtizeden át, ma sokkal jobb kártyáink is lennének – ha egyáltalán le mert volna szedni Lukasenka egy európai gépet a minszki felhők közül.

nyitókép: Aljakszandr Lukasenka egy fiatal nővel táncol egy fiatalok számára rendezett újévi bálon Minszkben 2020. december 29-én, a koronavírus-járvány idején. (MTI/Belta pool/EPA/Maxim Guchek)