„Azoktól a gyönyörű poharaktól már akkor búcsúzni kezdtem, amikor az áruházból hazaérve a konyhaszekrény legbiztonságosabb, felső polcára helyeztem őket. A borospoharak élete kialakításukból és törékenységükből kifolyólag igencsak rövid – nem lehet véletlen, hogy a legtöbb háztartásban sosincs belőlük elég, ami általában csak egy-egy nagyobb családi összejövetel során derül ki. Az, hogy az embert egy vadonatúj pohár láttán elöntse a mélabú, valljuk be, kissé nevetséges – egészen addig, amíg egyszer meg nem próbálunk a jelenség mögé pillantani.
Régi ismerőseimre gondolok – emberekre, akiktől ilyen-olyan okokból, de el kellett búcsúznom. Micsoda könnyebbség volna, ha életünk szereplőit aktaszerűen rendezgethetnénk! Különböző színű cédulák jeleznék az ismeretség végének, a szoros viszony meglazulásának, vagy egymástól való eltávolodásunknak okát. A bökkenő ott van, hogy mi, emberek, sajnos nem így működünk: sok, ha nem a legtöbb kapcsolatunk úgy ér véget, hogy igazából észre sem vesszük. Előfordul, hogy a megszűnést már azelőtt érzékeljük, hogy interakcióink abbamaradnának az illetővel.
Vagyis a még sosem használt borospoharak láttán feltörő szomorúság csak azért lehet szokatlan, mert társas kapcsolataink kimenetelét nem láthatjuk ennyire előre és ilyen magától értetődően. Mert ezek a kapcsolatok nem karcsú üvegpoharak, tárgyak, amelyeknek élete – mint tudjuk – kialakításuk és törékenységük miatt igencsak rövid. Ha lenne egy sajátos érzékelőnk, amely akár csak megérzések szintjén elénk vetíthetné hosszabb-rövidebb utunkat az életünkben megforduló személyekkel, könnyen lehet, hogy a találkozás pillanatában meghatódottan elmosolyodnánk, elborítana minket a düh, vagy egyszerűen csak tehetetlenül hullatnánk könnyeinket.
(...)
Kibogozhatatlanságoddal együtt kell élnem, mert neked is megvannak a saját csomóid, amelyeket ki kell oldanod. Talán egyszer, sok-sok törött pohár szilánkjain át, mi is megláthatjuk egymást úgy, ahogy vagyunk: hátha egyszer megszűnik a félreértéseinkből és hibáinkból adódó visszafordíthatatlanság.”