Egy előre bejelentett forradalom krónikája

„Az uralkodó klán tagjai az elmúlt tíz évben loptak maguknak villát, kastélyt, birtokot, kikötőt, legelőt, vadászházat, éttermet, szállodát, kaszinót, borvidéket, termőföldet, focicsapatot, stadiont, erőművet. Elvették mások trafikját, vállalkozását, jövedelmét, nyugdíj-megtakarítását. Síboltak közben jachtot, bugáztak mellé repülőgépet, ügyeskedtek hozzá várbéli lakást. Ami a hagyományos erkölcs szerint szemérmetlen harácsolás, azt az államon élősködő rablóbanda a nemzeti burzsoázia megteremtésének nevezte el, azaz hazafias tettnek állítja be a lopást. Nyilván kellemesebb érzés arra gondolni a dubaji luxushotel aranymozaikkal kirakott tetőmedencéjében ringatózva, hogy a felszolgált Dom Pérignon Rosé 1959 elfogyasztása a távoli Magyarország felemelkedése érdekében meghozott áldozat, mint elrontani a kaviárvacsora hangulatát a bűnöző szó jelentésén való tépelődéssel.

Ilyen előzmények után egyáltalán nem meglepő, hogy a fásult közvélemény a múlt héten elfogadott, úgynevezett alapítványi törvényben a szpáhi mentalitás újabb megnyilvánulását látja. Teljes megyék és ágazatok lenyúlása után előbb vagy utóbb a nevükre írják az egész országot – hangzott már évekkel ezelőtt a nem túl merész jóslat, és a közvagyon még megmaradt elemeinek alapítványi fenntartásba helyezése tényleg olyan, mintha a nevükre írnák az országot. Ez nem publicisztikai túlzás. Ahogyan a rántottának szükségszerű összetevője a tojás, úgy a Fidesz tevékenységének is állandó kísérője a lopás, de ebből a törvényszerűségből nem következik az, hogy minden egyes kormányzati lépést kizárólag a lopás szándéka vezérelné, noha valamekkora részt kétségkívül az is. Valamikor a hozzáértés hiánya magyaráz meg egy intézkedést. Valamikor a szimpla szemétség. Legtöbbször ezek valamilyen mértékű kombinációja, ennek lehetünk tanúi most is.”