A csirkefogók, huligánok, himpellérek rémét civilben is rögtön megismertem: hiába cserélte mentéjét pufidzsekire, fényes sisakját holmi svájcisapkára, a tekintete, bajsza, termete rögvest elárulta.
Van az a rendőrszobor székes-belvárosunkban, a Zrínyi utca és az Október 6. utca sarkán. Ott posztol éjjel-nappal, bajszos-pocakos méltóságába burkolózva szemléli a járókelők híg folyamát, mely olykor turistahabot vet rá, de nem hatja meg szamárfüles bohóckodásuk, s joviálisan tűri a nagyipari szelfikizsákmányolást is. Fényesre dörgölt orrán és sisakgombján meg-megcsillan a szűken mért napfény, estefelé pedig az utcai lámpák sárga opálja.
A kardját, gondolom, a szolgálat kötelmeivel együtt teszi le, legalábbis én nem láttam nála, amikor találkoztam vele a 182-es sorszámú buszon. Civilben is rögtön megismertem, hiába cserélte mentéjét pufidzsekire, fényes sisakját holmi svájcisapkára, tekintete, bajsza, termete rögvest elárulta.
Az ajtó melletti, mindig koszos üléseken foglalt helyet a busz derekánál, s éppen azzal a távolba meredő tekintettel bámult az előtte lévő plexilapra, amely a népmesei bölcs, búsuló juhászok sajátja lehet. Kissé előredűlve ült, nem fogott rajta sem a hirtelen fékezés, sem a kráteres út zöttyenői, közben körülötte hullámzott az esti utasok masszája. Közte és az ablak között pedig üresen ásítozott egy hely, amelyet szinte légmentesen zárt el az utazóközönségtől a tekintélyt parancsoló hordóhas.
Mereven ült, lepergett róla a perctömeg gyarló vágyakozása és megjegyzései, azt is hihette volna bárki, hogy tekintetével kívánja megbabonázni az átlátszó, maszatos műanyagot, avagy lelke belső némafilmjét vetíti rá a boldog békeidőkről, enyhe mozigép-csattogással, zongorakísérettel.
Lassan le-leszálladoztak az álló utasok, én pedig közvetlenül az úriember elé keveredtem, aki arra sem méltatta a mellette kapaszkodókat, hogy legalább levegőnek nézze őket. Ezen erőteljes szuggerálásom, sokatmondó köhintésem sem változtatott: bámulta a plexit, és teljes mértékben úgy viselkedett, mintha szolgálatban lett volna, s mozdulatlanul kellene kiállnia a Keresztapa zenéjét a leghamisabbra hangolt utcazenész-hegedűn, hatszázadszor játszva.
Fokozatosan érett meg bennem a lázadó döntés: véget vetek a rendőrterrornak, s
Módom már nem volt megszólítani, mert ekkor hirtelen csoda történt: amikor a jól ismert női hang kis recsegéssel bemondta, hogy Thököly út, a rendőr tekintetébe és tagjaiba élet költözött. Jókora testével kifordult az ülésből és lassan talpra kecmergett; egyenesen a szemembe nézett, majd udvarias mosollyal helyet kért tőlem, hogy leszállhasson.
Én persze félreálltam, ő pedig távoztában kedélyesen odaszólt dörmögő hangján két harmincas nőnek az ajtóban: „Hölgyeim, üljenek le, hát van itt hely!” – s a két, immár üres székre mutatott. Aztán még egyszer visszanézett rám, meg mernék esküdni rá, hogy betyárosan kacsintott is, majd kilépett a buszból, s beledöcögött az éjszakába.
(cikkünk eredeti verziójában a rendőrszobor csendőrszoborként szerepelt, javítottuk, köszönjük a jelzést)
Ezt a célt szolgálja az USA erőfeszítése a béke érdekében, de nem segíti az az ötlet, hogy az Európában zárolt orosz vagyonokat felhasználják Ukrajna támogatására.
Örökre vállalhatatlanná vált, miközben még nála is mélyebbre süllyedtek azok, akik mindezt látva, viccesnek találták és beszámolóikban ironizáltak a látottakon.
Érdekes, hogy aki mindenkit hazugnak nevez, annak pont a saját mondatai állnak a legnagyobb ellentétben…önmagukkal.
Amikor rákbetegségét kezelték és nyílt sebbel hazaért, lakását már felforgatták Tusk rendőrei; azonban Zbigniew Ziobro, akit azóta ismét börtönnel fenyeget a hatalom, hétfőn este Budapesten még bizakodóan beszélt lapunknak.
A lengyel miniszterelnök nem tud leállni, már megint Magyarországot támadta.
Úgy tűnik, Magyar Péter csak akkor ellenzi a mesterséges intelligenciát, ha az nem az ő PR-osztályán fut.
Hiába vádaskodik és hárít a Tisza Párt, szakértőinek és politikusainak elszólásai világossá tették: a nyugdíjasok is rosszul járnának egy kormányváltással.
