Csendőrpertu

Van az a rendőrszobor székes-belvárosunkban, a Zrínyi utca és az Október 6. utca sarkán. Ott posztol éjjel-nappal, bajszos-pocakos méltóságába burkolózva szemléli a járókelők híg folyamát, mely olykor turistahabot vet rá, de nem hatja meg szamárfüles bohóckodásuk, s joviálisan tűri a nagyipari szelfikizsákmányolást is. Fényesre dörgölt orrán és sisakgombján meg-megcsillan a szűken mért napfény, estefelé pedig az utcai lámpák sárga opálja.

A kardját, gondolom, a szolgálat kötelmeivel együtt teszi le, legalábbis én nem láttam nála, amikor találkoztam vele a 182-es sorszámú buszon. Civilben is rögtön megismertem, hiába cserélte mentéjét pufidzsekire, fényes sisakját holmi svájcisapkára,  tekintete, bajsza, termete rögvest elárulta.

Az ajtó melletti, mindig koszos üléseken foglalt helyet a busz derekánál, s éppen azzal a távolba meredő tekintettel bámult az előtte lévő plexilapra, amely a népmesei bölcs, búsuló juhászok sajátja lehet. Kissé előredűlve ült, nem fogott rajta sem a hirtelen fékezés, sem a kráteres út zöttyenői, közben körülötte hullámzott az esti utasok masszája. Közte és az ablak között pedig üresen ásítozott egy hely, amelyet szinte légmentesen zárt el az utazóközönségtől a tekintélyt parancsoló hordóhas.

Mereven ült, lepergett róla a perctömeg gyarló vágyakozása és megjegyzései, azt is hihette volna bárki, hogy tekintetével kívánja megbabonázni az átlátszó, maszatos műanyagot, avagy lelke belső némafilmjét vetíti rá a boldog békeidőkről, enyhe mozigép-csattogással, zongorakísérettel.

Lassan le-leszálladoztak az álló utasok, én pedig közvetlenül az úriember elé keveredtem, aki arra sem méltatta a mellette kapaszkodókat, hogy legalább levegőnek nézze őket. Ezen erőteljes szuggerálásom, sokatmondó köhintésem sem változtatott: bámulta a plexit, és teljes mértékben úgy viselkedett, mintha szolgálatban lett volna, s mozdulatlanul kellene kiállnia a Keresztapa zenéjét a leghamisabbra hangolt utcazenész-hegedűn, hatszázadszor játszva.

Fokozatosan érett meg bennem a lázadó döntés: véget vetek a rendőrterrornak, s

Módom már nem volt megszólítani, mert ekkor hirtelen csoda történt: amikor a jól ismert női hang kis recsegéssel bemondta, hogy Thököly út, a rendőr tekintetébe és tagjaiba élet költözött. Jókora testével kifordult az ülésből és lassan talpra kecmergett; egyenesen a szemembe nézett, majd udvarias mosollyal helyet kért tőlem, hogy leszállhasson.

Én persze félreálltam, ő pedig távoztában kedélyesen odaszólt dörmögő hangján két harmincas nőnek az ajtóban: „Hölgyeim, üljenek le, hát van itt hely!” – s a két, immár üres székre mutatott. Aztán még egyszer visszanézett rám, meg mernék esküdni rá, hogy betyárosan kacsintott is, majd kilépett a buszból, s beledöcögött az éjszakába.

(cikkünk eredeti verziójában a rendőrszobor csendőrszoborként szerepelt, javítottuk, köszönjük a jelzést)