A baloldali értelmiség esete a nyelvtudással

„Az emberben olykor kialakulhatnak bizonyos tévképzetek. Ott van az a helyzet, amikor az európai irodalmat Homérosztól Houellebecqig eredetiben olvasó konzervatív rendre arról értesül ellenzéki körökből, hogy ő – mint kormánypárti szavazó – tájékozottságban és szellemi igényességben meg se közelíti a világlátott, tanult baloldali/liberális elitet. Sejtjük ugyan, hogy ez az állítás legalábbis túlzó, mégis kialakulhat bennünk az a jóhiszemű vélekedés, hogy a minket ekéző belpesti értelmiségi valóban képvisel egy bizonyos műveltségi szintet, ahonnan nézve mi már-már szánalmasak vagyunk. Erre érkezik néhány hír nyelvvizsga-ügyben, és egy csapásra romba dőlnek esetleges pozitív előítéleteink: az ellenzék krémje hevesen bizonygatja nekünk, hogy nyelvet megtanulni egyrészt szörnyen nehéz (önerőből szerintük kizárt), másrészt nagyjából szükségtelen is. Hisz mire tartjuk a tolmácsokat, ha nem arra, hogy tolmácsoljanak.

Nem tudom, konzervatív bugris létemre mindig izgalmasnak találtam, ahogy egy-egy új nyelvvel feltárul előttem egy újabb logika, a világ leképezésének egy másfajta módja; úgynevezett náciként rendre inspiráló beszélgetéseket van szerencsém folytatni eldugott külföldi falvak lakosaival. Hasonlóképpen adná magát, hogy a Nyugatért élő-haló, más országokat másolni kívánó progresszív értelmiségiek mind-mind törekednek nyelvtudásuk pallérozására, az agyondicsért külföldi sajtótermékek olvasgatására, a sokszínű világ sokszínű gondolkodásmódjának megismerésére és a közvetlen kommunikációra – a jelek szerint azonban ez a kíváncsiság és igényesség mégse egészen sajátja a teljes progressziónak.

De a legmeghökkentőbb mégis az, amikor tekintélyes baloldaliak 2021-ben egyenesen az osztályharc felől közelítik meg a nyelvtudás problematikáját. »Mindenki pontosan tudja, hogy aki nem felső-középosztálybeli családba született, vagy nem keverte be magát a felső-középosztályba (…), annak nem biztos, hogy megvan a lehetősége arra, hogy rendes nyelvtudással vértezze fel magát« – írja Schiffer András, amire a felső középosztálybeli Ungár Péter hevesen bólogat. Mintha valamiféle kasztrendszer lenne itt, ahol a Pesti Kiváltságosok sajnálkozva tekintenek le a plebs tagjaira, akik ülnek a maguk hiperpasszivitásában, és várják, hátha rájuk mosolyog valahonnan felülről a ritka szerencse. Mármost itt van rögtön Karikó Katalin, akinek szülei nem is érettségiztek. Ő például (lemaradását érzékelve) egy egész nyarat bezárkózva töltött egy nyelvkönyvvel és egy magnóval: »és akkor ott két hónap alatt megtanultam otthon, Kisújszálláson angolul« – meséli. Lehet erre mondani, hogy »jó, de ő Karikó Katalin, ő lángész«, csakhogy jó eséllyel nem lenne most ott, ahol, ha annak idején inkább végigbulizta volna a szünidőt, majd az áldozati pózt felvéve panaszkodott volna, hogy az ő szüleinek nincs pénze angoltanárra.”