Ez a megértés iránti vágy adja a második következtetésemet: a magyar politikai nyilvánossággal sem nagyon történt jobb dolog egy jó ideje, mint a Partizán feltűnése. Régi vesszőparipám, hogy a hazai közbeszéd nem foglalkozik eleget a politikai szereplők gondolataival. Kísérlet sem nagyon történt arra az elmúlt években, hogy az egyes pártvezetők által közvetíteni kívánt/próbált imidzs mögé nézzen be valaki (leszámítva a politikai bulvár próbálkozásait, de az meg maga az imázsépítés legmélyebb bugyra). Mindeközben szerintem kevés ennél érdekesebb aspektusa akad a politikának: ki az a politikai vezető, aki egy tízperces ATV-interjúnál mélyebb műfajt is képes megtölteni tartalommal? Ki az, aki érdemi vitahelyzetben is megállja a helyét? Ki, hogyan reagál, ha sarokba szorul? Mennyire mélyek az ismeretei gazdasági-, jogi-, társadalompolitikai kérdésekben? Na, ezek azok a kérdések, amikre sosem fogsz választ kapni egy Kósa Lajos-i értelemben vett doorstep sajtótájékoztatóból, vagy abból, ha az illető beül a Hír TV esti műsorába. Ehhez mélyinterjú kell – és a hangsúly a mélyen van.
Sokan hüledeznek a három-négyórás vágatlan verziókon, holott ez is a mögénézés egyik fontos aspektusa: ki bírja szuflával a legjobban? Egy ennyire hosszú interjú/vitahelyzet a legedzettebb szereplőket is kizökkenti, a legtapasztaltabb politikus is elfárad ennyi idő alatt. Vagy éppen ellenkezőleg: néhány puhább, ismerkedős kérdés után elkezd leengedni, komfortzónán belül lebegni. Gulyás Marci ennek a helyzetnek a kiprovokálásában is rettentő profi, ezért van, hogy szinte mindegyik interjúalanya izgalmassá válik a helyzet kontextusában, és mindegyikről kiderül valami, amit korábban nem is sejtettünk. Ez nyilván tud fontos lenni Bíró Ica, vagy épp Lakatos Márk esetében is, de közhaszna leginkább akkor van, amikor potenciális miniszterelnök-jelöltek ülnek le a másik székbe.”