Ki üljön a díványon?

„Régóta mondom, az Európai Bizottság felesleges szerve az európai közösségnek. Tapasztalaton alapuló magánvéleményem ez. Most muszáj újra megismételnem, hiszen az a rosszízű vita, hogy ki és miért ültette Von der Leyen asszonyt a díványra, az egész uniót nevetségessé teszi.

Afrika északi részétől Kínáig sok tárgyaló, inkább mondanám, fogadóterem létezik, alapvetően azonos elrendezésben: a házigazdával egy szinten, tőle jobbra a vendégek vezetőjének a helye, s kettejük oldalán foglalhat helyet a kíséretük. Nem is lenne ez baj, ha az Európai Unióban nem lenne folyamatos intézményközi harc, és lezárnák végre azt a vitát, hogy ki a főnöke a szervezetnek. Az csak a felszín, hogy a díványra ültetett elnök asszony nőként érzi magát sértve. Ennek semmi köze nincs a nemiséghez. Charles Michel nem azért került Erdoğan elnökkel azonos szintre, mert férfi, hanem azért, mert ő az Európai Tanács állandó elnöke. Azt a posztot tölti be, amelyet azért hoztak létre, hogy „legyen kit felhívni telefonon, ha az Európai Unióval akarunk beszélni”. E mondás, tudjuk, Henry Kissingertől származik, aki így érzékeltette, hogy zavarosak a hatalmi viszonyok az unióban. Az unió diplomatáinak tudniuk kellett volna, hogy egy Ankarában tárgyaló delegációnak szüksége van egy első emberre. Tisztázni kellett volna, ki vezeti a delegációt. Erre azonban a jelek szerint senki nem vállalkozott. De tovább megyek: miért kellett mind a tanácsot, mind a bizottságot legfelsőbb szinten képviselni?”

Az ügyetlenkedés, az önteltség és a hiúság miatt ma nem arról olvasunk, hogy miként változik Törökország és az Európai Unió meglehetősen kusza viszonya, hanem arról, hogy az Európai Bizottság egyenlő bánásmódot követel magának. Talán meg kellett volna változtatni az ankarai fogadóterem hagyományos berendezését? Szégyen, hogy az Európai Unió, amelyik nagyhatalmi jelleget igényel magának mint a világ egyik vezető ereje, ilyen nevetséges kérdéseken rágódik, s teszi ezt a nyilvánosság előtt. A két elnök ugyan megpróbálta lesöpörni az asztalról a protokolláris kérdéseket, de a legkülönfélébb helyről áramlott a kritika, noha nem volt világos, hogy a törökök ellen irányul, vagy Michel elnök ellen. Ő mindenesetre szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy nem érzi magát hibásnak.”