Hogy újra ne történhessen meg

„Ma van húsz éve annak, hogy Pokorni Zoltán, az első Orbán-kormány oktatási minisztere kezdeményezése nyomán Magyarország megemlékezik erről a napról, a 437 ezer deportáltról, a magyar holokauszt összesen csaknem hatszázezer áldozatáról. Főleg, de nem kizárólag zsidók voltak az áldozatok.

Továbbra sincs széles körű egyetértés abban, hogy ki és mennyiben felelős 1944-ért, illetve abban sem, hogyan vonjuk meg a negyedszázadon keresztül fennállt Horthy-rendszer mérlegét. A különböző történelmi narratívák a közélet világnézeti-identitási alapú emlékezetpolitikai vitáiba torkollanak, azok pedig »az emlékezés helyeiben« csúcsosodnak ki, ahogy Pierre Nora francia történész nevezte őket, és behatóan foglalkozott velük. Jobbára olyan köztéri szobrokról van szó, mint a német megszállás áldozatainak emlékműve a Szabadság téren – ilyen a magyar történelem: nem messze a szovjet emlékműtől – vagy a budai turulszobor, amelyről (és a XII. kerületi nyilasokról) nemrég ellentmondásos megítélésű film készült, újra meghempergetve a történelem purgatóriumában Pokorni Zoltán hegyvidéki polgármestert, akinek családtörténete önmagában leképezi a szörnyűséges magyar XX. századot.

»A magyar zsidóság fájdalma minden magyar ember fájdalma. Bár a holokauszt borzalma zsidó honfitársainkra méretett, az ő életüket, javaikat pusztította el, a nemzet közös fájdalma és vesztesége volt. Felfogásunk szerint ugyanis a magyar zsidóság a magyar nemzet része volt, és az is marad« – írta Orbán Viktor kormányfő a Mazsihisznek egy korábbi április 16-a alkalmából. Vannak, akiknek kevés, amit a kormány tesz. Zártkörű Facebook-csoportokból is tudni ezt. De érvelésükben könnyebb dolguk volt, amíg politikai preferáltjaik nem árultak egy gyékényen a Jobbik azelőtt nyíltan barna nézeteket hirdető, ma is vállalhatatlan arcaival”.