Hétköznap, feltámadás

Szűk a tér, innen indulok. Szögletes tárgyak, deszkalap, asztalláb, székek. A kenyérvásárlás napi rutinja nem sok csodát ígér, előkotrom a fiókból a reklámszatyrot, apró a zsebben, kulcs a zárban, semmi extra. Szürke egyhangúságban követi a korlát a lépcsőfordulót, monoton ritmusban kopog a cipősarok a járdán.

Emlékszem, Nagypapa azt mondta, hogy valami mélységesen titkos szövetségben minden mindennel összefügg – gyermekujjaim hegyén a piros lakk, a függöny csipkéje meg a mézeskenyér, a villamosjegy, az utcazaj, a hajfonat a vállon, szóval ez az egész körítés itt, igen.

Jó-jó, érteni vélem ezt a csuda érthetetlenséget, persze, de azóta is rendre elfeledkezem róla a nagy zűrzavarban. 

Vannak szerdák, amikor a Nap is csak egy poros kacat az égen, ott, a jobb alsó sarokban. Ez is egy ilyen reggel – a szmogon át épphogy felsejlik a fénykorong.

Fényévnyi távolságra van a sarki pék. Milyen jó lenne most ráfordulni egy harmatos erdei csapásra, gondolom én, kezemben a gyűrött szatyorral. Vagy visszalebegni valahogy a hátsókertbe, az eperfa alá, a gyerekkor véget nem érő gondtalanságába, lehorzsolt tenyérrel faágba kapaszkodni. Vagy csak csókolózni egyet a téglafalnak dőlve, selyemruhában, tizenhat évesen. Kenyeret sütni hófehér lisztből.

Én láttam a Szűzanya arcát egy búzaszemen. Nem tudom, a sarki pék is látta-e, megálmodta-e legalább, vagy csak süti-süti a buta kifliket vég nélkül, értelmetlenül, bele a szerda reggelekbe.

Nyitom a nehéz üvegajtót, mosolyog a kicsi fehér sapka alól a hatalmas pék, persze hogy látta, én is észreveszem, ott van ez, rögtön a szemében. Egy kerek kenyeret kérek, mint egy szép hold pályája egy titokzatos bolygó körül, aminek az illatában felröppennek a búzamezők pacsirtái, olyat. Van? Van, persze. Csak olyan van... Szépséges. Kerek. Búzamezős.

Galaktikus díszlet jár hozzá, hiszen a háttérben maga a fényességes Nap ragyog, néha kék alapon, máskor homályosan, mert gyárkémények fújják elé a színpadi füstöt, ilyenkor kicsit súlyosabbá válik a zenemű. Aztán, ha kivárod a végét, tavasztájt kristálytiszta gyerekhangok is vegyülnek a kórusba, lépcsőházajtó-dörrenés a basszus, apró csörgődob a kulcs a zsebben. A zacskó recsegése fokozza a cselekmény feszültségét, majd az asztallap fénylő színpaddeszkájára gurul a kenyér – ott kerekedik diadalmasan. Ekkor, a dörgedelmes fináléban, megszólalnak a pacsirták.

Körülnézek, konyha. Szögletes tárgyak, deszkalap, székek. Az egyiken én ülök, az egyszemélyes közönség. Nem tudom, mi jöhet még ezek után, egy hétköznap reggelén. Tenyerem élével simára vasalom a szatyrot, a fiók mélyére süllyesztem, közben az összehajtogatott felületen verssorrá értelmesül egy reklámszlogen. Odafent, a falon, fényképkeretben, Nagyapa ezüstös koponyája, ragyogó planéta, idelent ágat hajt, levelet bont egy asztalláb.

Mindennapi kenyerünk: kicsi vasárnap egy szerda díszletében. Add meg nekünk, még ma.

(Nyitókép: Réz Johanna)