Belső afrikáink, a balkáni, a cigány, a zsidó írják a magyart

„A könyvben sok a közéleti utalás, szinte egy-két kifejezésből ráismerni azokra a szólamokra, amiket rendszeresen hallunk. Mit gondol, manapság fokozódik a társadalmi megosztottság, és ez az, ami erőteljesebben tükröződik a nyelvben is? Vagy a hatalomnak mindig is megvolt a maga szóhasználata, ami csak azért tűnhet fel most jobban, mert jelenleg ebben élünk, ennek van aktualitása?

Azt hiszem, mind a kettő. Ebben a könyvben a rinocérosz gyakran kerül a kiszolgáltatott vagy az erőszakos, a hatalom vagy a szolga pozíciójába. Sajnos ezek a viszonyok mindig is a történeti pillanatok sajátosságai voltak. Természetesen itt az állat és ember viszonya is előkerül, például az Afrikában vadászó Roosevelt. De a magyar történelemből is olyan szöveg, amely az 1868-as recepciós törvény egyik parlamenti felszólalásából alakult ki. Tehát egyfelől lehet azt mondani, hogy igen, sajnos ezek a viszonyok valamilyen változatban és valamilyen erőtérrel feltöltve mindig is jelen voltak. Másrészt a nyelvi kódok megteremtésében nyilvánvalóan külön kategóriát képviselnek a diktatúrák.

A diktatúrák egyik felismerhető jegye, hogy nem kívánnak konszenzuális nyelveket létrehozni. A demokrácia konszenzusra törekszik, amin belül persze vannak véleménykülönbségek. De van egy közösen elfogadott politikai, társadalmi, etikai rendszer, amelyet az alkotmányok szoktak tükrözni. A diktatúrák olyan nyelvet hoznak létre, amelyben a saját hatalmuk van kódolva, és nagyon gyakori, hogy ezt új alkotmányban rögzítik, amelynek az elfogadási folyamata is mutatja, hogy nem konszenzuális.

Azt gondolom, hogy az a politikai rendszer, amelyben ma Magyarországon élünk, minden elemében – a gazdaságban, a törvényhozásban, a joggyakorlatban vagy az oktatásban – nyilvánvalóan diktatórikus.

Ezt a nyelv részint tükrözi, részint pedig termeli magát a diktatúrát. Én a nyelvet aktív dolognak tartom, a politikai rendszerek nyelvi rendszerek is. Ezzel szerintem az irodalomnak mindig van dolga.

Nem arról van szó, hogy az irodalom politizál vagy szétválaszt. Most, miközben beszélgetünk, én állampolgárként mondom el, amit erről gondolok. Ez egy állampolgár saját politikai ágendájába tartozó megnyilvánulása. Amikor könyvet írok, sokkal mélyebben van dolgom a nyelvvel. Akkor nem politikai álláspontot nyilvánítok ki, annak valójában semmi értelme. A dolgom elsősorban az, hogy a diktatúra szintaxisát megismerve felbontsam ezt a szintaxist, és a nyelvi képzelet segítségével más szintaxis lehetőségét próbáljam megteremteni. A könyv is azokat a nyelvi szabályokat zavarja össze, amelyeket a politikai rendszerrel összeépült társadalmi gyakorlatok, szokások előírnak.

A képzelet felszabadítása, ahova a kötet megérkezik, és ami reményeim szerint az olvasást végigkíséri és örömet ad, a politikai képzelet felszabadítását is jelenti. Ironikusan, minden hirdető vagy profetikus tartás nélkül. Hiszen a könyvben benne van, hogy sokszor a dolgok ellenkezője is igaz, különböző pozíciókból másmilyennek látszanak. Tudás van, de jobban tudás nincs. Ezek a különbözőségek itt játékos, humoros, ugyanakkor a tragikust nem eltagadó térben kerülnek beszélgetésbe egymással.”