Pfizer-másnap: bárcsak ennyivel megúsztam volna a covidot!

„Pfizer jó lesz?” – hangzott a kérdés a telefonban. „Igen!” – vágtam rá gondolkodás nélkül. Sinopharmot vártam – az kapott a múlt héten nagyobb kampányt –, annak is ugyanígy örültem volna, de őszintén szólva,

Nyár végén ugyanis átestem a covidon, még a második hullám legelején, és igen szerencsésnek mondhatom magam, hogy csak egy kőkemény, egy közepesen rossz és egy kellemetlen hetet jelentett az életemben, és nem valamelyik rosszabb forgatókönyv érvényesült. Mindenesetre olyan tapasztalatot jelentett, amiből nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne ismétlésre: fajra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül sajgott az összes belső szervem, 39 fok felé tendáló lázam volt, köhögni olyan volt, mintha korbáccsal vágtak volna végig a légcsövemen, márpedig köhögni muszáj volt.

A hosszútávú szövődmények azóta is elkísérnek, lógok magamnak egy alapos kardiológiai vizsgálattal, a megugorható félmaraton-futás negyedakkora kocogássá silányult, szaglásom még mindig nem tért vissza.

Minden simán ment

Nem volt kérdés, hogy regisztrálok oltásra, amint lehet, lényegében január óta feszült figyelemmel követtem az érkező oltóanyag-szállítmányokat, és próbáltam kiszámolni, mikor kerülök végre sorra.

Amikor tömegével kezdték oltani a környezetemben nem csak a harmincasokat – például Noémit – hanem még fiatalabbakat is, kezdtem kissé ideges lenni: tény, elöregedett kerülethez vagyok bejelentve, ráadásul olyanhoz, ahol a keletivakcina-ellenesség sem játszik az általános politikai beállítottság alapján, de azért

Egyszóval nem hezitáltam, oltakoztam: csütörtök délután karomban volt a Pfizer. Különösebb kaland nem ért a helyszínen: az oltóponton nyoma sem volt rendezetlenségnek, de még izgalomnak sem, rutinná vált az elmúlt hónapokban az egész, megjöttem a megbeszélt időpont előtt öt perccel, flottul ment minden. Harminc perc alatt végeztünk, és ebben a húsz perc megfigyelési idő is benne volt az oltás beadása után, le a kalappal, sokadszor, az egészségügyi dolgozók előtt.

Persze, mellékhatásokról hallani, szép hosszú a lista mindegyik oltóanyagnál a bőrpírtól kezdve a komolyabbakig, ezzel számol az ember. Hallottam két- sőt háromnapos lázról és rosszullétről, meg olyanról is, aki meg sem érezte a dolgot. Nos, én megéreztem: a gyengeség már aznap este jelentkezett, majd másnap, azaz pénteken jött a láz – 37,5-37,9 közötti, nem vészes – estére egy algopyrintől szépen lement. Harmadnap, szombaton már csak 37,1-ről indult, hamar el is búcsúztunk egymástól. Estére teljesen rendben voltam, a 48 óra is letelt, amit az orvos kikötött, mint szeszmentes időszak, így itthon, baráti körben koccinthattunk a friss oltottságra és a távoli teraszok nyitására.

Mellékhatások: a betegséghez képest ez semmi

Aztán olyan

mintha nem négy, hanem tizennégy sört ittam volna előző este.

Csak a cataflamtól hátrált meg, délre elmúlt. Este visszajött. Hétfőn megint előkerült kora reggel, de már valamivel enyhébben, és igazából ma reggel is ez keltett hat óra magasságában, de már csak úgy, mint egy sima frontátvonulásnál. A karom még mindig fáj, duzzadt, de az első két éjszakával ellentétben ma már tudok rajta aludni. Időközben elkezdtem valami furcsa, erős, sós fantomszagot érezni – állítólag sok excovidos szövődményei enyhültek vagy megszűntek az oltással, talán az én szaglásom is visszatér, mindenesetre a tendencia biztató.

Bárcsak ennyivel megúsztam volna annak idején a covidot!

Mindazonáltal várok még egy hetet, hogy kialakuljon az első dózis utáni relatív védettség, mielőtt kikérem a hosszas kihagyás utáni első, teraszos csapolt söröm (két-háromujjnyi, dús, kemény habbal képzelem, csehes-bunkón elém csapva egy mindent kibíró tömörfa asztalon). Talán addigra a tömegek lelkesedése is alábbhagy.