Sok tabu törik meg éppen ezekben az években

„Mit szabad és mit nem egy női szerzőnek? Látsz-e ezzel kapcsolatos változásokat, formálódásokat?

Mondjuk feltehetően nem illik így beszéltetni a női hősöket, ha férfi szólaltatna meg így férfiakat, talán csak lazák lennének. Szerintem sok tabu törik meg éppen ezekben az években, és az egyre nagyobb számú női alkotó igyekszik belakni az irodalom új és régi témáit és tereit.

De azért megvannak a korlátok. Mondjuk, képzeljünk el egy olyan regényt, ahol egy fiatal nő eldönti, hogy sohasem megy férjhez és vállal gyermeket, de csodálatos kibontakozást és teljességet él meg a karrierjében, valamint színes és változatos szexuális kalandjaiban. Vajon ez lehetne népszerű és elismert? Vagy egy olyan történetet, amelyben a főhősnő szuperképességű nők egy csapatával éjszakánként lecsapna családon belüli erőszakot elkövetőkre, akiket válogatott kínzásoknak tenne ki, mint egy Tarantino-filmben. Nem viszolyognának kegyetlenségétől? Vagy egy olyat, amelyben az írónő a 20. századi Magyarország államformái és az emberi lélek szabadsága közötti összefüggéseken elmélkedne hétszáz oldalon. Ez a vállalkozás bejönne neki? Komolyan vennék a gondolatait?

A regényben olyan nők lépnek elénk, akik kiábrándult szarkazmussal, olykor cinikusan tekintenek saját környezetükre, valamint az őket körülvevő világra. Ugyanakkor rengeteg fájdalom is van bennük, egymást, sőt, magukat sem kímélik. Mégis ott van közöttük egy több évtizede tartó szövetség. Hogy látod, a már elkészült darabban mennyire sikerült ezt a kettősséget megmutatni? Mesélj egy kicsit a munkafolyamatról!

Furcsa időket élünk, ez a próbafolyamat sem volt hétköznapi. Az alkotókkal természetesen kizárólag zoomon tartottam a kapcsolatot, egyszer találkoztunk csak, az előadást kísérő beszélgetés felvételekor. Én úgy tudom, hogy a két főszereplőt, Jordán Adélt és Pálos Hannát az életben is barátság fűzi össze, szóval feltételezem, hogy ez az érzelmi kötelék hozzáadott a színpadi barátság megjelenítéséhez. Székely Kriszta elmesélte, hogy kellett gyúrniuk az anyagot és a szöveget, mire eljutottak egy végső formáig, hiszen a regény szövegét le kellett bontani, hogy jól mondható legyen. Én ebből semmit sem láthattam, de az biztos, hogy számukra is nagy kísérlet volt ilyen rövid idő alatt eljutni a szövegkönyvtől a kész előadásig.

A darab alapjául szolgáló regényt egy róla szóló kritika szerint társadalomszatíraként is olvashatjuk, amely arról próbál meggyőzni minket, hogy kelet-közép európai negyvenes nőként fölösleges rivalizálni. Mit gondolsz, létezik-e nők közötti szövetség, illetve, mennyire lehet ez érvényes akár az irodalmi életen belül?

Minden szövetség nagyon nehéz, mert valamiféle önfeladást is feltételez, ugyanakkor az egység erőt is adhat. Ami engem illet, egész életemben magányos farkas voltam, de így negyven felett sokszor mégis úgy érzem, hogy viszonylag sokat és produktívan működöm együtt más nőkkel, és ezt azért is értékelem, mert már nem áll korlátlan mennyiségű idő a rendelkezésemre. Megértettem, hogy mennyire időrabló egyedül küzdeni.”